Számozott

Ide írhatsz...

Tizenegy

A tűz lustán játszik az ujjaim között. A gyertya viasza vörös cseppeket izzad, és a lángok furcsa árnyakat vetnek a falakra. A tükrök a falakon vörös, és kék fényeket kevernek egymásba. Örök körforgás. A teremben egy pillanatra minden néma és mozdulatlan. Csak a lángocska nyargal egyik tenyeremből a másikba. Nem is látom a bár többi vendégét. Csak a tűzre figyelek. A láng visszaugrik a gyertyára, és újra mozgásba lendül minden. A pultos éppen hogy elkap egy megbillenő poharat, egy nő leejti a telefonját, és a társa lopva néz bele a dekoltázsába, míg lehajol érte. Moraj hallatszik, csendesen beszélgető emberek, és halk zene duruzsolása. Figyelmem az előttem lévő borospohárra terelődik. Halványan látszik rajta az ajkam nyoma. Egy vörös csepp az abroszon. Nem tudok viselkedni, suhan át a gondolataimon, majd elmosolyodom. Igazából nem is lényeges. A bár zsúfolásig tele. Minden asztalnál párok mulatják az időt. Kivéve nálam. Ha nem lennék törzsvendég, és nem a ház legdrágább borát innám, már megkértek volna, hogy távozzak. Pedig elég lenne egy kis kedvesség, és szedném a sátorfám. Figyelem a többieket. Na persze nem feltűnően. Látszólag egy kindlet olvasgatok. Csak néha pillantok fel, de az is elég. A képek beleégnek a tudatomba, és analizálni kezdem őket. Mintha értenék hozzá. Az ajtó mellett ülő fiatal pár még csupán most ismerkedik. A férfi kissé ideges. Kezeit folyton összedörzsöli, és ujjait összekulcsolja. Térdei nyitottak, és teljes testtel a másik felé fordul. Akár egy napraforgó. Homlokán az összpontosítástól apró ráncok, próbálja a nő minden rezdülését felfogni, értelmezni, és a saját javára fordítani. Persze mindezt öntudatlanul. A nő tekintetet nyugodt. Megpihen a férfin, és néha körültekint, megnézve a többieket. Lábai zártak, karjai keresztben. Mosolyog, de tartja a kellő távolságot. Nem testben. Lélekben. Még rajtam is átfut egy pillanatra a tekintete, de ezt inkább érzem, mint látom. Szegény fiúnak esélye sincs.

A mellettem ülő pár egymástól elfordulva beszélget. Csak fejük van egymás felé, az is gyakrabban más irányba, mintha nem is a másikhoz intéznék a szavaikat. Igazából úgy látom, hogy már nem hiszik el, hogy meg tudják hallani egymást. Tovább fordulok, és temérdek jel villan fel még. A pultoslány haj igazítása amikor egy vendég a pulthoz lép, és összemosolyognak. Ismerik egymást, és együtt mozdulnak, felnevetnek. A vendég partnere egy feszes tartású fiatal nő, akinek szeme pengeként villan, és mikor a pultos felé tekint, keresztbe teszi a lábát. Ez az ő fegyvere. Elmosolyodom. Kacagások, grimaszok, akaratlan és tudatos mozdulatok. Ahogy telik az idő, az alkohol elmossa a határokat. A felvett pózokat. Elkezdenek figyelni egymásra. Megjelenik a tűz a szemekben. Az arcokon. A tenyerekben. Kortyolok egyet a borból. Egy pillanatra a számban tartom, és érzem a nyári nap melegét a lelkemben. Bevillanó képek egy őrült évből. Lehunyom a szemem, mintha ezzel távol tarthatnám a belsőmben tomboló ösztönlényt. Szerencsére még jól vagyok, úgyhogy a villanás hozta lángok hamar izzássá szelídülnek bennem. Mikor kinyitom, a gyertya lángjába bámulok. Vörös fények cikáznak az abroszon. Lassan magába szippant a tűz. Mélyről szóló üstdobok. Múltbéli képek. Kitaláltak. Valóságosak. Árnyalakok. Szólítanak, és közéjük bukok.

Nyári forróságtól lüktet a halántékom, és csapzottan nézek fel az égre. Körülöttem révületben táncoló emberek, és én is érzem izmaimon az elmúlt órák dübörgését. Fejem felett a telihold világít, és szerteszét csillogók papírcsillagok hevernek. Tombol a zene. Férfiak és nők lüktető egyvelegének szíve vagyok. Karjaim megemelkednek, és mikor lehullanak testek fonódnak beléjük. Idegen, forró szenvedély karol át, és emel a magasba, hogy visszaforduljak a valótlanságba. Hagyom magam. Elragad a zene, és része leszek annak az óriási testnek-szívnek-léleknek ami egybeforr a színpad előtt, és lüktetve táncol.

Most hó van, és néma csend. Éjjel. Az utcák kihaltak, csak a hózápor valóságos. Zsebre dugott kézzel sétálok hazafelé, mikor odaérek a főtérre. Fülemben ősi tánczene. Csak másodpercekre tétovázom. Majd felugrom, és a földre guggolásba érkezem. Kezem szélmalomként őröl, és beleveszem egy sosem volt táncba, a hóban, a némaságban, az üres téren. Forgok, és lépek, ugrom, és szaladok, csúszom, és hempergem, megélem minden pillanatát. Tánc a hóban. Ki tudja mennyi ideig. Aztán zihálva fekszem a hidegben. Körülöttem az téren lassan betemeti nyomaim az égi áldás. Arcomon sisteregve olvadnak a kristálypelyhek. Megérintem őket. Márványkemény bőrt tapintok. Érdeklődve állok fel, és az arcom tapogatom. Aztán megpillantom a testem odalenn…csak én kavargom a szélben. Test nélkül. Szabadon. Felkacagok, és hagyom hogy az ősi dal újra átjárjon. Lehunyom a szemem és az égre reppenek. Még érzem, hogy lesz egyre melegebb..

Megrázkódom. A moraj visszaránt a valóságba. Ideje indulnom. A bor elég volt mára. Ki tudja meddig voltam magamba zárva. Készülődés közben rámosolygok a pultosokra, és fizetek. Kissé bizonytalanok a lépteim. De az utcára érve megemberelem magam. A folyó felé veszem az irányt. Elég késő van, alig vannak, így nyugodtan játszom a gyertya lángjával a tenyeremben. Mikor leérek a rakpartra, ott sötét van. Néhány utcai lámpa nem ég. Elmosolyodom. Ez így pont jó. Odalépek a korláthoz, és mélyet szívok a levegőből. A lángocskát az égre dobom. Kacagva tűnik el a város fényeiben. Meg sem lepődöm, amikor mellém állnak. Arctalanok. Nem kell oldalra néznem. Ismerem őket. Minden gondolatukat. Minden vágyukat. Örömüket. Fájdalmukat. Az elmúlt évek kísértetei. Egyszerre mozdulnak velem. Cigarettát veszem elő, pedig nem dohányzom. A füstöt az égre eresztem. Kinyújtom oldalra a kezem. Durva szövetkabátot érintenek ujjaim. A másik irányban, a bőr kérgességét érzem. Felsóhajtok, ahogy belém olvadnak mindannyian, újra elárasztva emlékekkel, gyengeséggel. Kétségekkel. Milyen jó volt a bor mellett játszani a tűzzel. Nem gondolva semmi másra. Csak a jelenre. Csak a mostra. Megtörlöm a szám. Az égre nézek. Szárnyaim kitárom, és tűzcsíkot húzva magam után lánggá változom. Felröppenek. Csodálatos fényben égek. Minden tűz ősi erejével, szépségével, tomboló hőségével. Aztán megcélzom a földet. Teljes erővel csapódok be. Lángok terjednek szerteszét, és a földben az egész város érzi az erejét. A szerelmesek fellángolva fonódnak egybe, gyűlölködők esnek egymásnak, a hontalanok egy pillanatra nem fáznak, a gyertyák vörösen izzanak, a cigaretták vége fellobban, kéjes kiáltások harsognak nagy tollpárnákban. Aztán eltűnik minden úgy ahogy jött. Hamu maradt a földön. Szürke és fekete hamu. A szél felkapja, és viszi magával. Játszik egy kicsit vele, aztán szétszórja a nagyvilágban.

A korlát hidege térít magamhoz. Lehet kicsit elaludtam a folyó mellett. Felállok. Lesöpröm magam. Zsebrevágom a kezem. Sétálni indulok. Haza. Fáj a fejem. 

Tizenkettő

Egymás után zakatolnak a sárga fények a járdán. Hajnal van. Még alszik a város, csak az utak ébredeznek. Néhány álmos, frissen festett nő áll a buszmegállóban, mikor elfutok mellette. Arcukat mobiltelefon fénye világítja meg, fülükben headset. Nem látnak, nem hallanak semmit. Vonásaik élesek, tekintetük tompa. Elhagyom a fényeket, sötét úton futok. Feketén ásítanak rám az üres ablakok. A szelektív kuka körül hamis gyémánt csillogás a széttört üvegek remegő fénye, megroppan talpam alatt egy-két sötét szemétdarab.

Csak zihálásom hallatszik, és ütemes lábdobogásom az aszfalton. Fülemben szívem zakatol, és gondolataim átsuhannak egyik lábamból a másikba. Gyomromban enyhe görcs, a reggeli éhezéstől, a futástól, és a megemésztetlen problémáktól. Lassan szabadul fel az endorfin a sejtjeimben..még nem mosolygok csak úgy magamtól, még várom a testem, hogy megérkezzen. Várom, hogy ő legalább éljen. Meggyorsítom a tempót. Eszembe jutnak az elmúlt napok. Hetek. Hónapok. Évek. A múlt ködébe veszett már minden. Mások ilyenkor hátra dőlnek, behunyják a szemüket. Elcsendesednek. Magukba néznek. Oda mélyre. Hagyják lecsendesedni a gondolataikat. Érzelmeiket. Érzik testük minden porcikáját. Minden egyes rezdülését. Én futok. Közben egyszerre vagyok nyitott, és mélyen magamban. Hallom hangos lélegzetem. Kikerülök egy kukát, és egy enyhén részeg hajléktalant, miközben véletlenül mélyen leszívom a bűzét. Először bosszankodom, majd elszégyellem magam. Semmivel sem vagyok jobb mint ő. Csak én fürdök. Nekem van hol aludnom. Nekem a szívem hajléktalan. Akinek pedig ilyen, az hontalanabb annál a csavargónál, aki zavaros tekintettel lép oda egy oszlophoz, és hajtja fejét a hideg betonhoz.

Volt már másképp. Talán pont ez a baj. Ez olyan mint a betegség. Amíg egészségesek vagyunk minden természetes. Nem fáj a fogunk, a hasunk, nem szédülünk, és nem ráz a hideg, vagy a köhögés. Vágyunk az egészségre. Akkor látjuk, hogy milyen fontos, ha nem fáj semmi.

Ki kell kerülnöm egy autót, ami ráparkolt a járdára, és elérek egy parkhoz, amit teleszemetelt az eső, és az ember. Keskeny út vezet rajta keresztül, amit csak a lábam lát. Ráhagyatkozom. Teszi a dolgát. Egymás után, következetesen ritmusosan. A szívemmel együtt. Ami kicsit fáj, de szerencsére nem az izom. Az fáj, ami belül van, és műszerekkel nem kimutatható. A hiány fáj neki. Persze csordultig van sokféle szeretettel, de egy féle hiányzik. A szerelem. Miközben átugrom egy kiálló gyökér felett, eszembe jut, hogyan próbáltam túladni rajta..hátha kell valakinek.

Persze hazugság lenne azt állítani, hogy kirakatba raktam, és aki kapja marja. Ha így működne, akkor talán egyszerűbb, de sokkal szerényebb világot élnénk. Figyeltem őt. Mintha tálcán előttem lenne, és nézem mikor mozdul meg. Vittem magammal mindenhova, és ha láttam valakit, akkor óvatosan lesandítottam rá, aztán ha megdobbant, félénken megnéztem miért. Óh a kis ostoba. Mármint én. Nem tudom mit jelzett..talán azt, hogy barátom ezek a nők, na ezek nem vesznek észre téged soha. Nem mintha olyan gyakran ugrált volna…évente egyszer, ha olyan kedve volt. Talán. Én pedig nem vesztegettem sem időt, sem fáradtságot. Találkozót szerveztem, kedveskedtem. Beszélgettem. Próbáltam magam adni. De több szinten is kudarcot vallottam. Egyrészt falakba ütköztem. Mintha egy kedves kisgyerek lettem volna, aki mert nagyot álmodni, és a hercegnőit megszólítani, és volt bátorsága kimondani, elmutogatni, hogy szerinte vannak még álmok, amiket meg lehet valósítani. Üresen néztek vissza rám. Elszomorítottak. Nem értettem. Ennyire senki lennék?

Másrészt nem is magam adtam. Arra képtelen vagyok, ha izgulok. Rossz hatással van rám. Anno irodalomvizsgákon volt így. A folyosón magabiztos voltam, majd mindent tudtam, de ha valami oknál fogva nem értette a tanár, azt amit én mondtam neki, elbizonytalanodtam. Makogtam, és elfelejtettem mindent. Újabb lámpa állja az utamat, most már érzem az izzadtságot a derekamon, a hideget vizes alkaromon, és zsibbadni kezd a talpam is. Az idő megszűnt létezni. Csak kulacsomat szorongatom, és belekortyolok a vízbe.

Emlékszem a forralt bor ízére. Ahogy a fahéj illata megsimít, és az édes mámor ráragad az ajkamra. Nagyjából ennyi érzéki élményt adtak a találkozások, és kezet rázhattam magammal, mikor elváltak útjaink. Néztem utánuk, és sajnáltam magam. Sajnáltam őket. Ők nem hagyták szeretni magukat, én pedig nem szerethettem. Csak azt nem értem, hogy miért találkoztak velem. Előtte sem voltam más. Sőt még idétlenebb az izgalom miatt. Talán így jobbak a hétköznapok. Talán egy jó program volt a mozi, vagy színház helyett. Vagy beszédtéma. Mindegy. Egyre fogynak a kilométerek. A távoli keleten már halványabb a sötétség, és fekete felhők kontúrjai adnak keretet a hajnalnak. Zihálva futok. Most már mehet a tempó. Most már nincs megállás. Semmi miatt.

A csendben, ott belül a szívemben megindul egy mozi. Látom a párokat magam előtt. Az élet, vagy Isten nagy leosztását. Látom az öreg emberek csendes, néma, tisztelettudó simogatását. A fiatal diákok eget is megrengető lángoló szerelmét. A csendes derűt, vagy hangos szitkot a parkolóban gyerekeit üldöző házaspárban. Összeér a kezük egy pillanatra. Gyerekek a kosárban, kissé zilált haj, és egy pillanatra elnevetik magukat. Majd az egyik gyerek eldobja a kocsikulcsot, ami ki tudja hogy került hozzá. Folytatódik a vég nélküli harc a hétköznapokban. Látom a KFC pultjában dolgozó két fiatal vállának összeérését, és a mindent megmutató mosolyt, ahogy egymásra néznek. A tévében szereplő két énekes, akik úgy ülnek egymással szemben, mintha éppen ők lennének Ádám és Éva, aki először fedezi fel, hogy van még valami olyan csoda amivel nem találkoztak, és nekik rendelte Isten.

Mindezt látom, és belehúzok az utolsó kilométerbe. Érzem a tenyeremben az érintést. A tarkómon ismeretlen ajkak simogatását. A lelkemben egy mosolyt. Olyan mintha csukott szemmel futnék bele a világba.

A kapuhoz érve segítek a házinéninek kirakni a kukákat. Hálásan néz rám. Pár szót váltunk, és mosolygok. Ez a kedves hölgy együtt öregedett meg a házzal, amelyben lakik. Egyik sem fiatal már. A folyosón összetalálkozom a szomszéddal, aki dolgozni indul.

Mikor becsukom az ajtót, homlokomat a keskeny rácsnak támasztom, háttal állok a lakásnak. Még érzem az érintést. A puha csókot a nyakamon. Le van hunyva a szemem, és érzem, hogy izzadtságcseppek csorognak végig a vállamon. Nem akarok megfordulni. Nem akarok szembesülni azzal, hogy mindez kitaláció. Mindez csak álom.

Aztán összeszorítom a fogam. Mosolyt erőltetek magamra. Megfordulok. Most kezd hajnalodni, és szürkék a körvonalak a lakásban. Csend van. Minden nyugodt. Lámpakapcsolás nélkül bújok ki az edzőruhámból, és zenét kapcsolok. Zuhanyzás közben pedig énekelek.

Azt viszont sosem tudom, hogy a zuhany vízcseppjei alatt örömömben, vagy bánatomban sírok.

Huszadik

Minden ember a saját ösvényét járja. Van, aki fut rajta. Van, aki csak sétál és gyönyörködik a csodákban. Néhányan dülöngélnek, és összerogyva valami kanyarnál csukott szemmel békességért rimánkodnak magukban.

Mindenkinek van ösvénye. Nincs olyan ember, akinek nincs. Életünk során sokszor kereszteződésekhez érkezünk. Ott pedig döntenünk kell. Van, aki fel sem néz, csak megy, úgy ahogy eddig is. El sem gondolkodik, nem is érdekli.

Ezekben a kereszteződésekben utak találkozhatnak. Mások ösvényeivel. Lehet, hogy közös lesz az utunk, lehet hogy csak találkoztunk.

• Ki vagy te?
• A lehető legjobb kérdést tetted fel. Évtizedek óta kutatom a választ magamban, a világban. Nem találtam még meg.
• Az ciki. Én nem is keresem. Minek? Itt vagyok magamnak, akkor is ha nem akarok.
• Irigylem a magabiztosságod. Határozottnak tűnsz.
• Az vagyok. Tudom mit szeretnék. Talán csak azt nem, hogy megkapom-e. Vagyis kijavítom magam. Megkapom. Kérdés, hogy úgy e ahogy szeretném.
• Ezt szeretném én is. Tudni mit szeretnék. Sokszor amikor megkapom amire vágyom, egy pillanat alatt rájövök, hogy nem történt semmi. Csak valamivel több lett az életemben, de mégsem lettem boldog.
• Értem. Gyere sétáljunk! Mutatok valamit.

Amikor elindultunk, kicsit szomorú voltam. Olyan határozott volt, és felszabadult. Mosolygott, de ez belülről jött, nem csak úgy erőltetetten. Kacagott szinte mindenen, és még azt a csodát is sikerült elérnie, hogy én is ellazultam. Nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz, vagy mi lehetne, csak élveztem a pillanatot. Pedig csak sétáltunk, és beszélgettünk. Néha megálltunk nevetni. Egyszer csak vége lett az ösvénynek. Felém fordult és komolyan a szemembe nézett.

• Na? Hogy érzed magad?
• Jól. Igazán remek séta volt.
• Örülök. Ellazultál?
• Igen. Tökéletesen.
• Akkor ez vagy te.
• Micsoda? Miért mondod ezt?
• Mert ha teljesen ellazultál, és nem akartál megfelelni, nem a szokásaid rabja voltál, akkor az voltál, ami te vagy ott belül. Megtaláltad.
• Nem igazán értem.
• Nem érteni kell. Megélni. Azt amikor önmagad adod. Az nem egy definíció, vagy egy karakterlap. Nem egy profil. A sétáló nevető, laza figura. Az VAGY. Nem kell ezen gondolkodnod.

Elmosolyodott, és adott egy puszit az arcomra. Őszintén örült neki. Én pedig kezdtem felfogni, hogy miről is beszélt.

Még napokig ezen gondolkodtam. Elmentem sétálni. Próbáltam ellazulni de nem ment ki a fejemből. Ráírtam, és nem válaszolt. Mindennél jobban szerettem volna vele találkozni. Vele lenni. A boldogság összekapcsolódott vele. Hetek teltek el. Egy esős estén pedig megcsörrent a telefonom. Megdobbant a szívem, mikor megláttam a képét.

• Szia. Kerestél.
• Igen. Nagyon vártam, hogy tudjunk beszélni.
• Miről szeretnél beszélni?
• Nem tudom. Mindenről.
• Ez elég tágas fogalom.

Felkacagott és órákon keresztül beszéltünk még, úgy éreztem magam, hogy madarat lehetne fogatni velem. Mikor letettük azt vártam, hogy mikor hívhatom fel. Újra és újra. Elmentem sétálni, de izgatott voltam, nem találtam a helyem. Minden untatott, csak az volt fontos, hogy vele beszéljek. Esténként ez sikerült is. Tudtam mit gondol, és mit érez. Azt is, hogy ahogy közeledem úgy távolom el.

• Miért beszélünk ennyit?
• Számít? Ha nem beszélnénk, akkor hiányoznál.
• Te is nekem. De ez így nem jó.
• Miért nem jó?
• Mert azt az örömöt amit önmagad megtalálása szerzett, szép lassan átvetítetted rám. Azt gondolod hogy miattam vagy boldog. Pedig ez nem igaz. Ürügyet keresel, hogy boldog lehess, és ha valami nem stimmel, akkor van ürügy, hogy miért vagy boldogtalan.
• Ezt nem értem.
• Nem is kell értened. Meg kell élned. Más vagyok mint akinek gondolsz. Teljesen más. Először tanulj meg boldog lenni magadban. Magadtól. Annyiszor sebeztek meg, hogy már abban sem hiszel, hogy ez lehetséges. Annyi időt vesztegettél már el…nem gondolod, hogy ráérsz? Hogy végre jó lenne, ha minőségi lenne az az idő ami még hátravan?
• De én tudom mit akarok. Téged.
• Nem. Magadat akarod, bennem. De ez tévút.
• Nem így érzem. Eddig a megérzéseim nem tévedtek.
• Vágyad van csupán. Nem akarlak bántani. Ha úgy érzem találkoznunk kell újra, majd kereslek én.
• Értem. Azaz nem. Most várjak?
• Igen. Légy türelemmel. Ha valóban közös ösvényen kell járnunk, akkor úgyis úgy lesz. Ha pedig nem, akkor miért hazudjunk?
• Rendben. Várok.
• Szerintem csak fogadd el magad. Ez a kulcsa mindennek. Ott vagy minden pillanatban magadnak. Szeresd egy kicsit. Értsd meg. Hallgass rá. Hidd el érdemes. Én szeretem azt aki vagy, de amíg magad nem teszed, én hogy tegyem?
• Próbálkozom.
• Ne ésszel. Szívvel!
• Úgy. Akkor most elköszönsz?
• Igen. El. Jövök, ha itt az ideje.
• Mitől vagy ennyire biztos benne?
• Mert hiszek. Nincsenek véletlenek. Sosem voltak. Légy jó
• Az vagyok…mindig is…

Némán nézem a telefont. Csalódást kellene éreznem. Fájdalmat. Egóm felhördül, hogy mégis hogy van ez? Aztán nyugalom száll meg. Legyen ahogy lennie kell. Hol a tükör? Itt az ideje bemutatkoznom magamnak és fintor helyet illene mosolyognom egyet…

Hatodik

Hajnalodik. Amikor elhangzott a végső búcsú, még sokáig ültem ott. Át akartam élni a szenvedést, a fájdalmat, minden ürességet, minden hiányt. Ahogy az rendjén való. Persze nem jött semmi. Csak ültem ott a semmi ágán, és még csak nem is fáztam. Én voltam az éjszaka. A hajnali álom a sötétben, és forogtak velem az évek, pillanatok, csókok, ölelések, amiben idegen csak én magam vagyok, voltam. Nem tudom hányszor köszönt rám a hajnal, és mennyiszer ültem ott üveges, üres tekintettel, várva hogy este legyen, és megnyugodjak a sárga lámpák fényében. Amikor fáradt voltam aludtam, amikor ébren voltam figyeltem.

Elmúlt minden. Elmúltak a szerelmek. Elmúltak a napok, tettek, dicsőségek, fájdalmak, érzelmek. Üres vászon lettem. Keretet adott az Isten. Nemrég mesélték nekem, hogy az ember úgy látja a másikat, mint egy képet. Először amikor megpillantod, látod az egészet, de még nem fogsz fel belőle semmit. Majd a neve adja a keretet, a színeket a tettek, a formákat a hangok, a harmóniát az illat, az érzés, és a közös élmény adja. Persze ez lenne a tökéletes ismerkedés, de emberek vagyunk. Türelmetlenül egészítjük ki a hiányzó részeket, nem várunk semmit… sokszor pontosan, azért mert ez így van rendjén. Sokszor pedig azért mert még tanulnunk kell valamit.

Annyiszor hallottam hogy soha nem add fel, hogy mantrává vált bennem, de nem értettem meg igazán. Amikor elhagy a remény, és már semmi nincs akkor szembesültem azzal, hogy nem feladni annyit jelent, hogy megbocsátok magamnak. Megbocsátom, hogy hibáztam, vagy felismerem, hogy mindent megtettem, de az is kevés volt. Fáj? Természetesen. Megértettem. Azt hiszem ott, akkor a sziklán meghaltam. Én lettem minden. A semmi.

Most látom a napfelkeltét, és felállok. Kiáltásom a nap felé száll, és úgy érzem magam, mint egy születő lángvihar, ami gyűjti az erejét. Nem pusztítani akar, hanem az égbe szállva felrobbanni, és adni, adni, adni, amíg csak él, amíg tombol benne a tűz, hogy elhamvadjon, és újjászülessen, és újra égjen ősi, és fékezhetetlen vággyal, és lánggal… A lelkem mélyén tomboló Tűz vagyok. A Hajnal, és az Nap gyermeke vagyok. Vagyok a szikra és a vulkán, a magma tisztító ereje. Égnem kell, hogy világítsak, és hamvadnom, hogy megszülessek. Érzem.

Kiállok a szikla szélére és szólítom a Tüzet, a Világot, az Istent, és a mindenséget. Vagyok!! Erősebben, és izzóbban, mint valaha. Tudom, látom, érzem, hogy sehol nem járok még, csak elindultam az ösvényemen, és járok úttalan útjaimon, hogy elmeséljem, elmondhassam, nincs vége, most még nincs vége….

Zsebre dugott kézzel sétálok. A zene fénykígyóként öleli át a szívem, és hagyom hagy tépje fel a kabátot a mellkasomon. Leheletem párája festi meg a hajnali hideget, ahogy elindultam a fényben. Érdekes élmény. Az éjszakát vágytam, a sárga lámpafényeket, most pedig itt vagyok otthon. A reggelben. A hajnali derengésben. A születő fényben. Valami megváltozott, és tudom, hogy nekem nem szabad visszafordulnom. Még látom ahogy egy kocsma mellett egy hajnali részegségtől kába fiatal férfi támasztja a korlátot, zsebéből kilóg egy tépett virág szára, és a földet bámulja. Tudom mit érezhet, de csak egy kép a múltból. Egy megfagyott emlék csupán. Egy eldobott cigaretta csutka. Amint elfordulok eltűnik a hajnali harmattal együtt. Csukott szemmel élvezem, hogy a nap melegíti az arcom, a kezem, és a várost.

Még nagyon új minden. Most ismerkedem, ahogy a gyermek a világgal, csak az ártatlanság hibázik, de elfogadom ezt is. Még bűnös vagyok, és nem szégyenkezem, inkább megváltani igyekszem bűneimet. Meglátom mit hoz a jövő, cserébe én is adok neki. Megcsodálom a szépségeit, és szóvirágokat hintek felé. Esetleg sétálni is fogok. Most viszont elindulok. A távolban az utca végén valaki áll. Várakozik? Nem tudom miért vettem észre. Egyáltalán most került oda, vagy mindig is ott volt? Miért vettem észre? Sétálok felé, és kíváncsiságomra hideg vizet borítok. Nem fontos. A keret megvan. Megláttam. A mozaikokat pedig majd adja az élet. A hajnali hidegnek vége. Érzem, hogy a tűz kezd ébredezni. Elmosolyodom. Látom a sziklát, a Napot, és benne magam, mint egy tükörben. Lehunyom a szemem. Érzem.

Ötödik

Felértem. Ahogy a sziklamászás adta öröm kirobbanna, úgy kellene érkeznem. Fenn állok a hegycsúcson. Nézem a követ. A sziklákat. A koromfoltokat, és a kihűlt valaha izzó zsarátnokokat. Tudom, hogy jutottam el ide. Emlékszem minden pillanatra. A könnyekre. Az akaratra. Ahogy koncentráltam a következő lépésre, fogásra. Nem hibázhattam. Most itt vagyok. A tűznek nincs nyoma. Visszanézek az útra.

Látlak. Itt vagy mindenben. Az elmúlt napokban. Években. Évezredekben. Itt voltál, itt vagy, és itt leszel. Nem rajtad múlik. Rajtam sem. Amikor megláttalak megdobbant bennem. Felizzott, tűzzé változott, és mindent elemésztett. Gondolatot, érzelmet, józan pillanatot. Elfogadtam, miért is ellenkeztem volna? Egyetlen érintésed, egyetlen mosolyod…hogy is mondtuk? Igen?...Nem?... dehogynem…kurvára… Emlékszem a hangsúlyra. Nem is régen volt. Volt egyáltalán? Vagy csak játszott velem a szívem, a képzeletem, és egy káprázatban éltem? Egyáltalán számít? Azt mondtam, hogy már most annyit kaptam, hogy ha ennyi lenne, már akkor is megérte. Szépen hangzik, úgy ám. Szép is. Igaz. Most mégis üres a szikla. Eltűnt belőle az erő. A harmónia. Elhallgattatom a neved, nem akarom hallani. Figyelném a szívdobbanást, de semmi nem történik.

Az életben négy fontos kérdés van. Mindre ugyanaz a válasz. Az első kérdés: Miből van a lélek? Második: Mi a szent? Harmadik: Miért érdemes élni? Negyedik: Miért érdemes meghalni? Egy filmben hallottam ezt, hogy tisztának, igaznak érzem. Ezen nem tudok változtatni.

Az első lépésekben hittem. Magamban. Az életben. Ahogy sétáltam az éjszakai utcán. Veled kézen fogva. Egyedül. Az árnyékommal. A szívemmel. Boldogságommal. Szerencsétlenségemmel. Sétáltam, és csodáltam mindent, mert mindenből te jöttél elő. Bolond varázslat volt, aminek engednem kellett, hiszen, hogy is állhattam volna ellen annak a szépségnek, ami te vagy? Nem a szemedre, nem is az arcodra gondolok. Arra, ami belül van, és előlem ezermód rejtetted, és titkolod. De tudom, hogy ott van. Láttam. Éreztem. Abba szerettem bele. Az gyújtotta a tüzet. Az tett képessé mindenre.

Amikor felállsz a hegycsúcsra tudnod kell, hogy amit tettél, az mindennél több, és le nem írható érzés. Amikor eléred a célod. Felértem. Beléd láttam, de balszerencsémre kénytelen voltam beismerni, hogy csodálód lehetek, de sem részed, sem egészed soha… azért érzem, hogy Isten, vagy a Sors meglehetősen mostoha. Végül is megtette amire kértem. Újra érzek. Igazán, szívből. Bár most csak fájdalmat, ürességet és hiányt.

Itt állok fenn. Nézem a mélységet. Nem vonz, de nem is taszít. Üres. Azt hiszem újra látom, hogy sárgák a lámpák. Valami szorítja a torkom. Könnyeket nyelek, mert kinn sírni nem lehet. Csak nézni, nézni az éjszakai eget, és várni, hogy történjen valami, hogy elnyeljem a könnyeket, mert legalább azokban egy kicsit veled lehetek. El kell fogadnom, hogy árnyék vagyok csupán az életedben. Egy sóhaj, melyet elnyeltél, és kifújtál. Egy álom, ami meg sem történt, se veled, se velem. Egy érintés , ami feketén ég a szívemen. Egy régi kép vagyok, egy poros falon, ami várja, hogy levágják, vagy elégessék egy őszi napon. Semmi lettem, és minden, mert mindegy mi vagyok. Ami szeretnék lenni azt nem hagyod. Persze nem rajtad múlik. Szerelmet akarni nem lehet. Így vagyok, aki vagyok, se több, se kevesebb.

Leülök a sziklán. Hagyom hagy öleljen át a szél. Látni akarom a Holdat, és a napfelkeltét. Végig akarom nézni ahogy lenyugszik nyugaton, ahogy sötétbe fordul, majd megpihen a fájdalom. Itt akarok ülni, hogy megtudjam milyen sziklának lenni. Komoran hagyni, hogy az idő elporlasszon, és addig is emlékezni, átélni örömet, boldogságot, minden pillanatot, amikor még hittem, amikor akartam. Amikor még voltam…..

Negyedik

Gyűlölöm megnyitni a szívem. Biztos mindenki ismeri a lángokat. Ahogy magukkal ragadnak, és mindent felemésztve tombolnak, ellenállhatatlan erővel, színnel, vonzással…amikor fütyül a forró szél az izzó levegőben, amikor minden lángra kap….egyszerre dobban a szíved, és lüktet az agyad. Azt sem tudod, hogy a racionális miért foglalkoztatott bármikor is…aztán vége. Csend lesz. Egy pillanat alatt. Nincs gőz, nincs sziszegés. Nincs semmi. Csak csend, korom, és pernye. Állsz ragyogó szemmel, és keresed a napot. Valahol a felhők felett. A szívedben még él a tűz. Fel –fel lángol, és ragyog benned, mint egy örökkön élő szellemlény. Könny áztatja arcod, és csak halványan remélsz, hogy a sajgó ürességen túl találsz még zöldellő réteket…fákat, madarakat.. egy eltűnt ösvényt, ahol tegnap még láttad a lábnyomokat. Elindulsz…. saját testedben Avatarként élsz. Lehunyod a szemed, és más életet élsz. Visszavágysz, vonz, kíván, és megpróbálod felidézni, hogy hol kezdődött minden…

Álmaimból felébredve aludtam el. Hittem az életet, és hittem, hogy mindent lehet. Most is hiszem, tudom, hogy képes vagyok bármire, csak égnem kell. ÉGNEM KELL!!!! Ezt felejtettem el. Azt a tüzet ami el van bennem fojtva, amit látsz a szememben, ha mesélek…..mert mélyen bennem két állat lakik. A Fenevad, és az Unikornis. Azt hiszem. Az ő szemükben tükröződik ősi lényem, a legbelső lényegem…. aztán vannak napok amikor a Fenevad életre kel. Ilyenkor látom más szemmel a világot, amiben minden nő lehetséges áldozat. A tudatom legmélyéről dobok rá ilyenkor láncokat, és ismétlem szent mantraként, hogy nem ilyen vagyok….nem szabad… De üvöltenék, és morognék, és széttépném a világot…annyira feszít olyankor a vágy… a vérre, ölelésre…. és arra hogy valaki szemben álljon velem, és érezzem, hogy megtaláltam.

A többi napon csak élek. Az Unikornisnak is vannak napjai. Ő az én jóságom, a mesterem, a tanítványom, az oltalmazó állatom. Az életet védi, nem támad senkire. Általában az ő szemével látom a világot, az életet, a reggelt, a csodákat, a világot. Az Unikornis segít mindenen. Szólnom sem kell, csak ott kell lennem. Tudom, az is én vagyok. A két állat egyszerre. Meg vagyok Én. A három . Folyton változom, és sosem. Az egyetlen igaz valóm, hogy megszűnik folyton minden, és semmi sem marad…újra és újra megújulok, még akkor is ha fáj…na ebbe szól bele néha a szívem.

Olyan sok idő telt el, hogy már nem is tudom mikor kezdődött minden, talán a Kezdetekben, sőt biztos, hogy már akkor megszületett, de most annyira nem mennék vissza az időben, főleg a hitetlenek miatt nem… Mindenem megvan, semmiben nem szenvedek hiányt. Látom az életet, tudom, hogyan kell élni, élvezem a pillanatot, és nem számít néha semmi, semmi. Azt hiszem ez a belső egyensúly az ami valójában alkot… ezt borult fel. Ezt borítottam fel. Éveken keresztül azt kerestem ami még hiányzott. Egy arany pillantást, vagy bármit ami megmozdítja a tüzet ott benn. Az önbizalmam úgy volt bennem eltemetve, hogy azt sem tudtam van e… fel sem tűnt a hiánya…mintha sosem lett volna. Azt sem tudtam, hogy azt a tüzet kerestem. Öntudatlan, vakon, mint egy gyerek, aki még nem tudja, hogy a tűz nem csak szép, de éget.. nem véletlen… rossz helyen, rossz időben? Ebben nem hiszek.

Kitártam a szívem, és az a bizonyos tűz úgy kelt életre, hogy elsőre észre sem vettem, csak a Fenevad érdeklődő pillantását figyeltem. Hajnalban értem haza, egy érintéssel a szívem felett, és egy mosollyal benne. Egy hajszálnyival sem több, nem kevesebb. Hideg víz alatt ráztam a fejem, és vártam hogy kitisztul, de előre hulló hajam szálain a vízcsöppekben nem szűnt meg az a mosoly. Ezután elsötétült minden.

Hidegre ébredtem fel, és sajgott mindenem. A ruhám mellettem, és úgy feküdtem meztelen… nem zavart cseppet sem. Felültem, és megsimítottam a szívem felett. égetett. Belül, kívül, már nem tudom, megengedtem a vizet, hogy kimossam a fejemből az egészet, de a hideg víz minden mást elmosott ezen kívül. A Fenevad ébredezni kezdett… nem találtam a helyem. Úgy járkáltam fel és alá, hogy azt sem tudtam mi bajom van. Valami gyönyörű hiányt éreztem, amit nem tudtam szavakba foglalni, és kerestem az okát. Amikor megtaláltam….. felrobbant valami bennem… szikra volt a mélyen eltemetett tűzre, és tombolva, bömbölve kelt életre… úgy hogy visszariadtam én, és a két állat…. Csak néztük egymás mellett, és nem is értettük, hogyan olvaszt bele mindhármunkat önmagába. Így kezdődött. Igen. Egy érintéssel a szívem felett, és egy mosollyal benne. Azt hiszem ha akartam volna, sem tehettem volna ellene. Ha a mosoly csak egy mosoly marad, és az érintés is csak egy emlék… akkor is ki kellett mondanom, el kellett mondanom. Tüzet gyújtott,….nemcsak bennem. Azt hiszem akkor találtam rá igazán arra aki vagyok. A legbelső nyugalomra, amit a szívem adhatott. Érzett. Jelezte, hogy van… hogy mutatja az utat, és hogy fájni fog, jobban mint bármi, de nem számít, és akkor sem számított. Minden pillanatot ezerszer megéltem, pedig azt aki a tüzet gyújtotta csak távolról nézhettem, meg sem érinthettem, meg sem csókolhattam soha, de még csak nem is mondhattam igazán ki, hogy mit szeretnék, mit akarok, mit tett,…. a rosszabbik oldalam azt mondta, hogy ez gyújtotta a tüzet… a tiltott gyümölcs. Azt hiszem ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna. Vívódásom, hogy helyes úton járok-e hamar válaszokat kapott a világtól. El kellett mennem a közeléből, hogy igazán közel legyek hozzá. A szülőhelyemen jártam, és bevallottam neki, hogy van. Futottam hajnalban az erdőben, a hegyen, a felkelő nap fényében, és azt hiszem választ kaptam. Láttam a házat amiben születtem, és bocsánatot kértem. Mindenért. A bűntudatomért. Az első szerelmemért. A sziklák elfogadták vallomásom. Az erdő is támogatott mindenben. A mosoly ott volt a gondolataimban, a tetteimben, az erőmben, a szenvedélyemben, a kitartásomban, és kitörő vihar dörrenéseiben.

Visszajöttem. A vihar szele lángokká duzzasztotta szenvedélyemet, és nem zártam véka alá. óriási erők ezek… le kellett vezetnem mielőtt bármi t megégetek. Futottam, másztam, edzettem…. és még így sem tudtam aludni… éjjel is folyt a láva… a szemhéjam alól a párnámra…futás közben a világba….semmi nem volt elég. egyre magasabbra csapó tűzoszlop, amit láncra kellett vernem. Azt hiszem sosem voltam olyan erős, mint akkor….

Aztán a tűz visszacsapott önmagára…. kívánja hogy táplálják, hogy vigyázzák, hogy lássa van mit elégetnie…. tehát most itt van bennem… itt ragyog…én látom… de kívül porrá égtek a csillagok….nem alszom…nem álmodok….korom és pernye…. sétáló izzó zsarátrok vagyok…lépteim nyomán a föld felizzik. ..elindulok az ösvények felé…látom ahogy zöld indák sarjadnak az üszkös romokon, és végigrohan az élet a kormos sziklafalon. Sétálok felé. Megállok a tövében. A tetején csillog valami fény. Visszanézek. Elmosolyodom. Az út fájdalmas….

Megragadom az első sziklát, és felhúzom magam. Fogynak a kövek…az erőm…de nem hagyhatom abba. Ezt az utat választottam, és vissza nem fordulhatok… nem akarok. Nem is tudok. A szikla tetején ott a csillogás. Hárman vagyunk. Együtt mászunk, küzdünk… fogvicsorgatva, vállt-vállnak vetve…a Fenevad, az Unikornis, és Én. Belül pedig izzik a tűz…és ott fenn,…. a távolban…. a magasban…ott van… ott van a szikra….

Harmadik

Az esték. Minden áldott este. Leteszem a fejem, és a lábam lelógatom. Arcomon egy ajándékpárna hímzett angyalszárnya. Kedves emlék a régmúltból. Az is ahogy alszom, az is emlék. A kanapét szinte sosem nyitom ki. Csak úgy eldőlök rajta mint egy vendég, mint egy idegen, aki csak beugrott estére. Valamikor régen azért csináltam ezt, hogy amikor felkelek, ne hiányozzon mellőlem senki…annyira sikerült, hogy mára már nem is tudom, hogy néz ki kinyitva az ágyam.arma

Persze sosem alszom egyedül. Amikor lehunyom a szemem, mélyet szippantok a levegőből. Arcomon végigsimít egy puha hajtincs emléke, és sóhajillata elmerül a szívemben. Gondolataimban átölelem a vállát, ő pedig közelebb húzódik. Érzem az illatát, testének melegét, ragaszkodását. Óvatosan megfordul, és rám mosolyog. Megcsókol, és érzem, hogy mentolos az íze az esti fogmosástól. Ezután visszafordul, és magához húzza a kezem. Ekkor alszom el. Az álmok világában már nem számít, hogy mindezt csak képzeltem…

Szeretem a reggeleket. Amikor még sötét van, és még az utcai lámpák fénye nagyban reménykedik, hogy még legalább pár óráig uralhatja a sötétséget. Persze a hajnal első derengése már gyengíti, és érezteti, hogy mindez múló hatalom csupán. Ilyenkor még alszik a város. Óvatosan nyitom ki az ablakot, és kitámaszkodom a párkányra. Mélyet szívok a hajnali hidegből, és élvezem, hogy végigborzong a bőröm, mintha a korai szél csábítana egy hűvös táncra. Felöltözöm, és végignézek az ágyamon. Még látszik hogyan szívódnak fel az álom utolsó üvegszilánkjai, és hagynak ráncokat a takarón. Elsimítom, hogy nyomuk sem maradjon. Szívem összeszorul, amikor eszembe jut, hogy valamikor, valahol ugyanígy simítottam végig a bőrén.

Megdermed az idő.

Ujjaim emlékeznek, és le sem kell hunynom a szemem, hogy lássam milyen volt mikor a homlokát ráncolta, ezzel lázadva a korán kelés ellen. Akkor csak egy –két pillanatot szakítottam erre, most percekre elmerengek ezen. Elmosolyodom. Régmúlt álmok ezek, és lassan eltűnik az arc. Csak az érzés marad, és körvonalak, hogy egy új élmény születhessen.

A nappal elsuhan, mintha sietne valahová. Suhanok az életben, és arcomat fürösztöm a fényben, néha hangokat is hallok, és én beszélek , vagy csak belül szólnak a hangok, délután már nem is tudom. Felbukkanok a felszínre, arra eszmélek, hogy ülök. A város közepén, lüktető szívének peremén, és figyelem hogyan nyüzsögnek az emberek.

Kezemben szénceruza, és vázol az arcokat, mozdulatokat, kézfogásokat, érintéseket, pillantásokat. Káoszfestmény korommal és szénnel, szín nélkül színesen.

Egyben, és külön.

Csodálom a lányokat, nőket akik elhaladnak mellettem, vagy kacagnak, vagy sietnek, vagy észre sem vesznek. A ragadozókat, a riadt gerléket, a mókusokat, a cicákat, a nyuszikat, és a macákat. Nem is tudom, csak belül csóválom a fejem, ahogy hallom, hogy szólítják őket.

Pedig mindegyikben ott van.

Néha kedvem lenne felpattanni és megrázni őket, lerázni róluk a bilincset, hogy megszülethessen, Főnixként ragyoghasson, lángoljon bennük a NŐ! A pillák alól rebbenő erő, a gyengéd magabiztosság, a kecses őz, a gyermekét védő anyatigris. Mintha el akarnák felejteni.

Persze nem csodálom.

Végignézek a téren, és félembereket látok. Ifjakat, fiúkat, férjeket, srácokat, akik megszokták, hogy nem kell törniük magukat. Magam különb vagyok netán? Nem tudom. Valahol itt lapul bennem az erő. Itt mélyen üvölt a vadász, aki egyszerre lát prédát, és ellenséget minden riválisában, de ember vagyok. Láncot dobok a Fenevadra. Hagyom, hogy megrettenjen. Elmosolyodom. Szerintem ez az igazi erő.

A szénceruza önálló életre kel. Magam is meglepődöm, amikor a papírra nézek. Visszaköszön egy meleg tekintet, és egy mosoly. Felnézek. Ott áll nem messze tőlem, és most már kacag.

Valószínűleg tátott szájjal rajzolhattam, és leplezetten bámultam. Barátnőihez fordul, és rám mutat. Kétségbeesetten keresem a kiutat. Először is becsukom a szám. Így már jobb. Magabiztosságom kezd visszatérni.

Megrázom a fejem, és elnevetem magam. Ez az én formám. Széttárom a kezem, és színpadiasan meghajlok felé.

Megéri. Szívből, és gyönyörűen nevet. Már ezért megérte felkelnem. Egy ismeretlen lány nevetése, egy idejét múlt gesztuson. Miattam, vagy miatta. Tőle és tőlem. Ilyen kincsek vannak az életemben. Megfordítom a lapot, és szótlanul felé tartom. Szája elé tartja a kezét, meglepődik. Mire számított? Pont pont vesszőcskére? Annál azért régebb óta rajzolok érzéseket. Közelebb jön, és én úgy teszek, mintha nem venném észre. A rajzot elrakom a mappámba, és színlelt meglepetéssel az arcomon nézek rá.

Miben segíthetek?- kérdem, és veszi a lapot. Elmosolyodik, kezét nyújtja.

-Szeretném megnézni magam.- kérése, és hangja bizonyossággá érik bennem, hogy meg fogja kapni, amit kér. Megrázom a fejem, és varázsló mozdulatokat teszek. A művelet végén kiveszek egy rajzot a mappából találomra. Azért annak örülök, hogy nem egy templom vázlata van a képen.

Meglepődik. Elveszi a lapot, és most már engem is érdekel, hogy mi van rajta. Aztán meglátom. Egy angyal, amint éppen szárnyát simogatva, elgondolkodva ül a város egyik hídjának pillérén. A pillér valóság volt, az angyal több annál.

Kinyitom a mappát, és előkeresem a rajzot, ami róla készült. Átadom. Végigsimít rajta. Csodálja. Ujjai végén apró szénfoltok jelennek meg. Elgondolkodva arcához emeli kezét, és a szén foltokat hagy rajta. Szólok neki, hogy kicsit maszatos lett. Megnézi a kezét, és felkacag.

• Legalább jobban hasonlít- kezembe nyomja a képet és valóban, ahogy rajzol

az ember szénnel, egy kicsit a tiszta is maszatos. Elkéri a ceruzát, és ír rá valamit. A képet belecsúsztatja a mappámba, végigsimít az arcomon, és a barátnői után siet. Én a bibliai Lótot utánzom hihetetlen élethűséggel. Az hogy maszatos lett az arcom egy csöppet sem érdekel. De az, hogy ne az arcom, hanem a szívem érintse meg ujjaival, azt sosem hittem. Magam mindig amolyan szőrösszívű hősnek tartottam, akit nehéz becserkészni, aki mindig hideg fejjel, tiszta érzelmekkel tud dönteni.

Most is bebizonyosodott immáron milliomodjára, hogy ez úgy ahogy van, butaság. Érzem, hogy az érintés megégetett, mint ahogy egy csók égetett meg álmomban. Kikeresem a mappából a képet, és visszaülök a padra. Egy név, és egy telefonszám. Elmosolyodom. Ahogy a mappába csúszott a lap, az utolsó három számjegy elmosódott. Van ezer lehetőségem, hogy felhívjam. Összepakolok, és elindulok haza. Az este csendesen átölel.

Fekszem a kanapén nyitott szemmel. Nagyot sóhajtom. Karom a fejem alá teszem. Lehunyom a szemem. Mélyet szívok a levegőből. A hajtincs illata megcsapja szívem. Átölelem a vállát, és ő közelebb húzódik. Látom, ahogy elmosolyodik. Szája sarkában egy picit még látszik egy apró szénceruza nyoma…..

Második

Egy szalmaszál vagyok, mondta egyszer egy költő. Azóta dalba fagyva található mindenhol a mai világon, és bizony sokszor visszhangzik bennem. A késő nyári hajnalok hűvös lehellete párállik szakállamon. Amikor elindultam otthonról még alig volt világos. Az utcákon sétáló emberek fázósan húzták össze magukon a kabátjukat. Kedvetlenül róttam a kopott járdákat. A lábam tudta az utat. Egy újabb nap a mókuskerékben. Nem kevesebb és nem is több. Csak egy újabb nap. Volt idő amikor óriási energiával éltem meg az életet. Tulajdonképpen most sem lenne másképp, csak valahol nyugszik bennem az erő. Valahol eltemetve, várva, hogy felébresszem, hogy okot adjak, hogy újra ragyoghasson.

Belépek egy reggeli kávézóba, és rendelek. Kávé, tea. Tudom érdekes párosítás, de én így szeretem. A sarokban lévő asztalon már megkoptak a cigarettanyomok. Mégis érezni a füstöt. Talán az utcáról szivárog be. Megkapom a kávét, és hátradőlök. Várok. Minden reggel. Nem kell csalódnom. Pár perc telik el, és ahogy minden nap, amikor itt vagyok, megjelenik ez a lány. Elsétál a kávézó előtt, és bemegy a szemközti könyvesboltba. Ez is hozzá tartozik a reggeli szertartásomhoz. Megcsodálom a szépségét, kecsességét. A mosolyát, vagy a fáradt szarkalábakat egy átmulatott éjszaka után. Nem ismerem őt, de nincs is rá szükségem. Ismeretlen ismerős, csak nekem…

Telik a reggel, telefonom megrezzen. Üzenet érkezett. Általános, semmitmondó érdeklődés, hogy mi van velem. Erre mit lehet válaszolni? Mi lenne? Megváltottam a világot, vagy nem. Jól vagyok, mégis néha rossz léteznem. Nem cserélném el az életem semmire sem. Mit írhatnék? Hogy legnagyobb vágyam hogy elfussak a végtelenbe? Csak elképzelem, hogy mit reagálna valaki, ha megkérdezné hogy vagyok, én pedig azt válaszolnám, hogy istenien, bár sokat javítana a közérzetemen ha szeretkezhetnék egy gyönyörű nővel, és vörösbort kortyolgatva figyelném az őszi erdő lombjait, ha járhatnék elfeledett ösvényein, ha egyszerűen átölelhetném a napfényt. Hogy vagyok? Jól. Köszönöm kérdésed…majd kitalálom.

Tegnap mentem haza munkából, és amikor a folyópartra értem, egy gyönyörű mosolyra lettem figyelmes. Majdnem leszédültem a kerékpárról, annyira intenzív volt az élmény. Aztán pár száz méter múlva megálltam, és vártam egy ismerősömre. A híd lábánál tucatjával mentek az emberek. Mosolygósak, szürkék, vagányak, menők, senkik, zaklatottak, híresek, ismeretlenek. Amíg vártam reménykedtem benne, ahogy a mosoly tulajdonosa csak arra veszi az irányt, ahol én álltam. Így is volt. Kicsit izgultam, hogy milyen érzés lesz újra belenézni a szemébe. Összekarolva jött felém egy másik nővel. Amikor elértek hozzám mindkét nő szemében érdektelenség, és taszítás honolt. Mintha zaklatnám őket azzal, hogy itt vagyok. Pedig csak egy mosolyt kaptam, és azt hittem tudom viszonozni. Nem értettem. Vagy csak rosszul láttam. Hosszan néztem a lányok után. Jobb lett volna úgy maradni, mint a pillanatnyi metrószerelmek után. Nyugodtan, és álmodozva. A varázsszavakkal a szívedben: …mi lett volna ha?... Ezzel pedig elindul képzeleted mozivásznán a film, és ábrándozásaid közben elszürkül a valóság.

Az ismerősöm megérkezett, és egy darabig együtt sétáltuk és toltuk a bringát. Beszélgettünk, mintha nem is munkából, hanem egyetemről jöttünk volna. Fiatalosan, lelkesen. Leegyeztettünk mindent, majd szétváltak az útjaink. Ideje volt egy kicsit lazítani. Elgurultam egy népszerű szórakozóhelyhez. Vagy legalábbis valami ilyesminek nevezik a félig nyitott, félig zárt megakocsmákat. 

Első

Azokban a pillanatokban nem találtam a helyem. Csak álltam némán, és néztem abba a végtelen messzeségbe, amit a metró mozgólépcsője vetített elém. A párhuzamos lépcsőn lefelé emberarcok sokasága állt mozdulatlanul. Aztán megláttam egy pillantást.

Apró mosoly, önkéntelen mozdulat.

Szerelmes lettem.

Visszavonhatatlanul, szívem mélyéről, és őszintén.

Utána fordultam. Még láttam, ahogy mosolyog. Mégsem fordultam meg, hogy utolérjem. Mosolyogva léptem fel a járdára. A mosoly mögött szomorúság bujkált. Elmúlt. Vége. Nincs tovább.

El sem kezdődött.

Elhagytam a földalattit. Összehúztam a dzsekim zipzárját, és zsebre vágtam a kezem. Elindultam gyalogosan. Nem volt kedvem tömegközlekedni, és percenként beleszeretni egy szempárba. Nem akartam hajszálrepedéseket a szívemre. A sok kicsi sokra ment volna. Így legalább van rajta egy kéreg, ami eltakarja a belső ürességet. Ez a 22-es csapdája…belül semmi, a kéreg meg erős, és kizáró. Önmagam héttornya.

Sétám közben megállok. Ide tartottam. Találkozóm volt. Kedves ismerősök, örömmel üdvözölnek. Arcomon mosoly, szívemen maszkok. Örülök, mert belülről az fakad, valahogy mindig is jó hatással volt rám mások boldogsága. Persze van egy kis irigység. Olyan vagyok mint a kivert kutya. Vágyom arra hogy, megsimogassanak, de gyanakszom, és sokszor harapok, ha valaki próbálkozik.

Leülünk egy borozó teraszára, rendelünk. Bort. A cukorrá, alkohollá, és a szabad nyelvek varázsszavává nemesedett napfényt. Ahogy telik az idő, egyre szabadabban folynak a szavak. A rég megszokott társaság jót mulat. Nem kérdés, hogy ez is jó este lesz. Az új arcok, a párok pedig beleszoknak. Legtöbben jól érzik magukat. Lelépek. Nem tartozom oda. Gyertyatartónak jók lesznek a pincérek.

A buszmegállóba érek, és egy szomorú lány ül az egyik padon. Könnyek csorognak az arcán. Leguggolok elé, belenézek a szemébe. Megkérem, ne haragudjon.

Nem haragszik. Néz a szemembe. Én az övébe. Megcsókolom. Visszacsókol. Szenvedélyesen, végérvényesen. Bennem búcsúzik el a múlttól. Eszik, és iszik belőlem, a lelkemből.

Egy hosszú pillanat. Felállok. Megsimítom az arcát. Csodálom, mint egy elveszett istennőt. Nincs nála szebb a világon. Elfordulok. Kezem zsebre vágom. Nem kellenek a szavak. Elindulok. Hagyom.

Sétálok az úton. Az én utam, az én világom. Az én városom. Szeretem az ilyen napokat. Amikor az arcokon látom hogy van élet. Van szürkeség. Veszteség. Boldogság. Nézem az összefonódó kezeket, az egymást átölelő embereket. Énekelnek. Vagy hallgatnak. De együtt vannak. Én pedig sétálok közöttük, ahogy egy kiállításon tenném. Megnézem és tetszik.

Észreveszem, hogy követnek. Megállok a folyóparton. Áthajolok a korláton nézem az elrohanó vizet. Szemem sarkából hátranézek. Meglátom. A legszélső ház falának támaszkodik. Háta hanyagul a falnak dőlve, bal lába megemelve. Tűsarok. Fekete nadrág. Vállat szabadon hagyó felső. Hosszú, sötét haj. A szemét nem látom. Vérbeli ragadozó. Nagyvad. Ahogy elindul, mozdulatai hanyagok, de a könnyedség egyaránt fakad az erőből és a vele született kecsességből, ahogy a nagymacskáknál is. Hátat fordítok a folyónak. Érdekel mi fog történni. Átlök a korláton, vagy egyszerűen csak elsétál mellettem. Egyik sem. Megáll mellettem. Még a lélegzetem is eláll annyira gyönyörű. Elmosolyodik. Megkérdezi, hogy felismerem-e. Ez a legrosszabb kérdés. Fogalmam sincs, hogy ismerem-e. Itt nincs jó válasz. Lemondóan megvonom a vállam. Elmosolyodik. Rég volt. Talán igaz sem volt. Még mindig nem tudom, hogy kivel állok szemben. Legyint egyet. Meghív egy italra. Elfogadom. Amúgy is rám férne.

A kocsma teraszáról látom a folyót. A hegyeket. A várost. Ő vörösbort kér, én whiskyt. Amíg kihozzák ő engem néz, én a várost. Nem zavar. Kihozzák az italokat, és megkérem, hogy meséljen nekem. Honnan kellene ismernem? Miért fontos, hogy leszólítson egy olyan halandót, mint én? Az ő kalibere nagyvadakra van belőve. Ez olyan, mint tankkal vadászni mezei egérre…

A régmúltba megyünk vissza. Egy olyan időre, amire nem is emlékszem, csak a meséimből. Vagy legalábbis erősen megszépítve gondolok vissza a középiskolás időkre… Ő egy lány volt akkor. Nem ilyen, mint most. Elővesz egy fényképet. Megnézem. Emlékszem arra a lányra, akit mutat. Kis csúnyácska, de kedves lány volt. Egyszer jót beszélgettünk Diáknapon. Azt mondja ő az. Szerintem csak ugrat. Aztán észreveszem, hogy nem. A szeméből.

Megkérdem, hogy mit szeretne? Azt mondja, hogy ugyanazt a beszélgetést, mint anno 15 éve… Elmosolyodom. Mindent megpróbálhatok, de nem ígérek semmit. Sok idő eltelt, és bizony én is változtam. Elmosolyodik. Mindegy. Koccintunk. Elkezdődik.

A szavak egymásba ölte buknak ki a számon.

Kiürültem. Teljesen.

Elégedett vagyok.

Olyan volt, mint egy alkotás.

A kezdetben leraktuk az alapokat. Aztán jöttek a részletek. Életre kelt. Önálló, valós lényege a szemünk előtt bontakozott ki. Aztán a végső simítások.

A ragadozó jóllakott. Megkapta, amiért jött. Fizette a számlát. Taxit hívott, és még láttam, ahogy kinéz az ablakon, mielőtt a sarkon végleg eltűnik a szemem elől. Mindennél jobban szerettem volna egy cigarettát.

Zsebre vágott kézzel sétálok hazafelé. Egy kép volt a múltból. Akkor észre sem vettem. Most én vagyok túl szürke hozzá. Egyedül. Az árnyékommal.

Mikor hazaérek, a szobámban gyertyát gyújtok. Elterülök az ágyon. Nézem a plafont. Lassan elalszom. Még utoljára átvillan az agyamon, hogy mi van, ha kigyullad a szoba. Nem zavar. Elmosolyodom. A lángok fénye játszik az arcomon…

Nézem az éjszakát. Nincsenek korlátok, nincsenek határok. Teljes szívemből élem meg minden pillanatát. A város csendes. Nyugodt. Az égen felhők járják néma útjukat, hogy el-eltakarják a csillagösvényeket. Úgy érzem tízezer éve várok rád. Az elején türelmetlen voltam, és feloldódtam ebben a türelmetlenségben. Éjszakai tomboló erdőtűz voltam, ami nem nézett sem istent sem embert. Reggelre hamvába holt. A gondolataim pernyeként szivárogtam ki belőlem, és céltalanul bolyongtam szívemben a hiánnyal, teljességgel. Mindennel. Ahogy mondtad…nem? De igen. Nagyon. Végtelenül.

Tízezer év hosszú idő. Megtaláltam magam, de közben azt hittem el is veszítettem. Akartam. Mindennél jobban, csak hát van, amit nem elég akarni. Tenni kell, ha ez is kevés, kérni kell. Ha mindent megtettél, akkor csak várhatsz. Aztán érhet csalódás. Érhet fájdalom, de más is történhet. Azt hiszem ez egy végtelen történet.

A korlát vasának hidege térit magamhoz csapongó gondolataimból. Egy mondat visszhangzik bennem. " Add magad…" Mélyet sóhajtok és legszívesebben útnak indulnék az éjszakának. A gondolatot a tett követi. Zsebre dugott kézzel sétálok. A városi parkban néhány eltévedt szerelmes összekarolva siet biztonságosabb helyre, és az árnyékban részeg alakok hajladoznak. Az út közepén sétálok, füst ölel körül. Megzavarodom. Olyan régen éreztem ezt az ízt, hogy döbbenten megtorpanok. Mellettem egy betonpadon egy fiatal pár ül összebújva, és egyikük felém fújta. A másik eltűnik a vállában.

Mit akarok? Mit szeretnék tenni? Miért vágyom mindennél jobban arra, hogy akarj? Miért szeretném újra meg újra azt a tüzet érezni, hogy magadhoz húzol, hogy látom a szemedben, küzdesz magad ellen, mert akarsz…

Égnek a szemeim. Elfelejtettem mosolyogni. Tévelygek ezen az úton, és már sehol sem vagyok. Függök a pillanattól, és egyszerre vagyok üres, és színültig telve valamivel, ami fojtogatja a torkom. Félelem talán? Azt hiszem. A világ reggelente rám köszön, simogat, segít az úton, én pedig járok rajta száraz szemmel, nem tartok semerre sem. Az éjszaka elrohant mellettem. Nem pihentem ki magam. Űzött vad vagyok. Hova tűnt nyugalmam? Hova tűnt a szívem? Hová tűntem? Kifakultam talán, mint egy plakát…most úgy érzem magam. Egy falon felejtett papírdarab. Emlékszem arra, hogy hiányzott valami. Amikor az ember fejlődni akar, akkor tudja, hogy feljebb kell lépni, és ez veszélyes. Ellen tudsz ennek állni? Amikor már készen állsz akkor nincs is választásod. Meg kell lépni. Valóban veszélyes. Valóban elfelejtesz mindent, és bár az eszeddel tudod, a szíved, ez a bolond szédelgő kinevet, és bármit teszel, ő érez, ha máskor nem, akkor mikor alszol. Ott dobog benned. Nem hagyhatod el…és mégis. Elhagytam. Nincs meg, és a hiánya kínoz. Szeretném érezni, hogy itt van, hogy érzi a hajnalokat, a futást, a világot, az apróságokat, a mozdulatot, és mindent ami az arcokat tükrözi.

Leülök. Nem tudom mióta járom a várost. Pár óra telhetett el, vagy akár pár nap? Izzad az aszfalt, és remegnek az oszlopok a forróságban. Az emberek megbújnak, hogy túléljék a nappalokat. Most nem látok igazi mosolyokat. Nem vonzom őket, az biztos. Összeszedem magam, és beülök egy kocsmába. Itt semmi sem változott. A füst tűnt el egyenlőre, de a hangulat még mindig megvan valahogy. A pultnál izzadt testépítő srác rezegteti magát, hogy felhívja a figyelmet eszén kívül külső erényeire. Ez még nálam is szánalmasabb. Elmosolyodom a pulthoz lépek és rendelek. Vodkát. Tisztán. Azt mondják íztelen. Én érzem…szétmar, felkavar, megüt. Kérek még egyet. Hagyom hagy érvényesüljenek. Leülök egy asztalhoz, és úgy döntök, hogy ennek most nem szabad megszakadnia. A vodkák, és egyéb italok részegen táncolnak az asztalomra. Nem tudom mikor indultam útra. A városi parkban zeneszó, és pokrócok, mosolyok, és emberek. Tévelygek közöttük. Találok egy tavat, és lerogyom a szélére, a napon. Hátra zuhanok. A kezem belelóg a vízbe. Az ég sárgán ragyog. Folynak a könnyeim. Egyedül vagyok.

Olvastam egy Rózsáról. Az a virág ajándékként érkezett, és halk illatával, szépségével, egész lényével új otthona dísze lett. Gazdája azonban nem a tettei alapján ítélte meg, hanem amit mondott. Csak utána jutott eszébe, hogy bizony az a rózsa, az ő rózsája, mindent megadott, ami valóban önmaga volt. Semmi színlelés, semmi hazug, de ő túl fiatal volt, túlságosan éretlen, hogy igazán értékelje, igazán szeresse. Amikor pedig rádöbbent, már messze volt. Elszökött. Világokat utazott át, hogy hazakerüljön. Közben megtanulta értékelni, szeretni a rózsát. Mi lett a történet vége? Nem tudom. Nem fejeződött be. Szeretném hinni, hogy visszajutott. Egymás rózsái vagyunk…ha megértjük. Egyszer talán.

Úttalan utakon járok. Nem azért mert így szeretném, hanem azért mert nem tudom megérteni, merre kell mennem. Azt mondták, hogy a szívem megsúgja, és ha fel is merem vállalni, akkor mindent megtesz értem. Na igen a szívem. Kár hogy a kisördög itt lakik bennem. Nem tudom suttogását megkülönböztetni, pedig annyira szeretném. Türelem, bölcsesség, erény. Ezeket szeretném, de mégis hiányzik valami. Hiányzik minden ölelésből, minden ki nem mondott szóból, csókból, az egészből hiányzik valami. Visszamegyek a kezdetekhez. Na nem pontosan így történt, de szeretném végigjárni az utat. Hátha megtalálom a megoldást. Kérlek titeket, hogy segítsetek. Ne ítéljetek elsőre, inkább csak érezzetek. Utána pedig dőljetek hátra, és járjatok az ösvényeken, utakon, utánam. Nem kell, hogy vezesselek titeket, mert mások vagytok, mint én. Tudni fogjátok mit kell tennetek.

Egy kellemes nyári este volt. Az aszfalt mellett üldögéltem a padkán, és figyeltem, hogy járják táncukat azok akiknek már délután megindult Bacchus dícsérete, és eléggé elvakította őket saját szépségük tudata, rettenthetetlensége. A nyitott kocsmákból áradt a füst, és savanyú szeszszag hatotta át a közeledő estét. Gondolataim szétfutottak, ahogy most is. Nem számítottam senkire. Még magamra sem. Ekkor mellém ült Anikó. Nem tudom miért tette. Nyár este volt, és szinte sosem beszéltünk egymással. Szép fenekű lány volt. A szemei őz barnák. Azt hiszem beszélgetni kezdtünk, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Lehet, hogy tényleg csak ültünk. Táncolni nem volt kedvem. Sokszor nincs. Bohócnak érzem magam. Persze van olyan alkoholmennyiség ami ezt el tudja temetni. De most nem volt.

Elindultunk, az estébe, sétáltunk. Beszélgettünk. Arról, hogy milyen szép az este, és hogy jó a zene. Meg hogy már haza kellene menni. Búcsúzáskor kaptam egy puszit. Eszembe jutott, hogy óvodásként egyszer csak gondoltam egyet, és miközben foglalkozás volt előrehajoltam és megpusziltam Anikót. Nem tudom miért tettem. Akkor ott este eszembe jutott.

Másnap éreztem a tekintetek kereszttüzében, hogy valami történt. Próbáltam kivenni a suttogásból, és csak arra jutottam, hogy bizony valóban valami igazán egetrengető dolog van készülőben. A kis csoportok duruzsolása, a pletyka ősi kántálásából valami új, eddig ismeretlen tény kezdett kibontakozni. Délelőtt tíz óra lehetett, mikor már sikerült annyira belefolynom egy szeánszba, hogy észre sem vettek, és akkor szembesültem a titokkal. Anikó és én…. Otthagytam az idéző kört. Először nevetnem kellett. Aztán eszembe jutott az este. Aztán Anikó. Valami megdobbant ott belül. Elindultam felé, ő már sejthetett valamit, mert fejbiccentésemre, hogy kövessen, engedelmesen mosolygott, és követett. Persze valamiért megroggyant a térdem, amikor elmosolyodott. A parkig szótlanok voltunk. Nem tudtam mit mondjak. Nem azért mert nem találtam a szavakat, hanem azért mert tényleg nem tudtam. Szerettem volna. Ahogy néztem a szemét, és a mosolyát, egyre biztosabban tudtam, hogy szeretném. Leültünk a virágok közé. Ránéztem, és belül olyan bizonytalan voltam, mint még soha. Elmosolyodott, és azt hiszem ez adta meg a bátorságot, hogy megkérdezzem tőle. Mit? Tudja a fene. A magyar nyelv hirtelen olyanná vált számomra mint a japán. Beszéltem össze vissza, és azt hiszem nem jelentett semmit. Szerencsére ő értette. Igent mondott. Vagy legalábbis valami nagyon hasonlót.

Furcsa, de homályba vesznek azok a pillanatok, amik ezután következnek. Arra emlékszem, hogy mosolyog. Arra, hogy a szeme csak hozzám beszél. Ebbe szerettem bele igazán. Amikor láttam, hogy nézi a világot, beszél, lélegzik, fut, sétál, nevet, de amikor rám néz akkor látszik, hogy megnyílik, és megláthatom a mélységet benne. Boldog voltam azt hiszem. Az sem érdekelt, hogy a rokonai többször megfenyegettek, és egyszer össze is vertek, mert szerintük egy hitvány jenki ne birizgálja a nyugodt kis zárt kultúrájukat. Igen. Minden erőmmel azon voltam, hogy a fakitermelés ősi szentélyébe bepillantást nyerjek, általuk. Fenéket. Teljes mértékben szartam az autószerelésre, a számítástechnikára, a fakitermelésre, a focira, és még egy rakás más dologra… Engem a lányok, és a mesék érdekeltek. Erről pedig csak a lányokkal tudtam beszélni. Persze, hogy megértettem őket. Ők is engem. De akkor és ott először életemben szembesültem vele, hogy bizony nem elég szeretni, imádni valakit. Valami kell még. Azóta is keresem, mi az a valami.

Szóval nyár volt. Anikó elutazott. Álltam a falu melletti domb tetején, és lelki szemeimmel láttam ahogy elutazik, és rám gondol. Mindennap körbetekertem azokon az utcákon ahol közösen sétáltunk, beszélgettünk. Nem tudtam sok időt eltölteni egyik helyen sem, nélküle nem volt az igazi. Aztán egyszer csak mint egy mesében, megpillantottam. Szívem majd kiugrott a mellkasomból. Elindultam felé. Észrevett. Elkomorodott az arca, és nekem valami szorítani kezdte a szívem. Elfordult, és csak annyit mondott, hogy szia. Viszlát. Soha.

Aznap sírtam először úgy igazán szívből. Később a barátnője megszánt, és elmesélte, hogy a nyaraláson megismerkedett egy fiúval, akibe beleszeretett. Ennyi. A szerelemnek nem lehet parancsolni. Fájt. Nagyon. Valóban regénybe illő történet. Kérdés, hogy milyen regénybe… Na mindegy. Azt hiszem ez volt igazán az első.

A fiatal szív hamar gyógyul. Főleg ha rámosolyognak. A második szívmosolyt egy balatoni nyáron kaptam, egy csodaszép szőke, búzavirágkék szemű lánytól. Táborozni voltunk, és a lányok szobája a miénkkel szemben helyezkedett el. Nálunk 16 fiú. Náluk 16 lány. Nem is volt kérdés, hogy lesznek e bonyodalmak a dologból. A nevelők nem bánták. Hagyták. Nem volt nehéz szóba elegyedni a lányokkal. Igazából azt hiszem ők kezdték. A második este már nem is lehetett a két csapatot szétválasztani, legalábbis, ha idegen arra vetődött, nem mondta volna, hogy egy napja még nem ismertük egyáltalán egymást.

Ahogy beszélgettünk, megpillantottam Erikát. Ha láttam már gyönyörűt, akkor is felkészületlenül ért. Teljesen elámultam. Próbálták elterelni a figyelmem, de nem lehetett. Egyszerűen mágnesként vonzotta a tekintetem. Amikor észrevette, hogy bámulom, elpirult. Nem is tudom, hogy kerültünk egymás mellé, de amikor elindultunk sétálni, már fogtuk egymás kezét. Nem kellettek szavak, sem kérdések, sem semmi. Egyszerűen nem volt rá szükség. Gyönyörű volt. Ha nem szólalhattam volna meg egy pillanatra sem, akkor sem lett volna semmi baj. Egyszerűen nem tudtam a létezésével betelni. Na igen a tomboló hormonok meg minden urbánlegendával lehet ezt magyarázni, és a többiek nem is látták azt amit én. Azt hiszem az ártatlan szépséget. Vagy valami annál többet. A napok teltek, és annyit ígértünk meg egymásnak, hogy nem marad abba ez, ami ott a balatonon elkezdődött. Még sokáig leveleztünk. De négy nap múlva, akkor az állomáson, ott láttam utoljára. Azt hiszem akkor szerettem bele igazán a szőke hajba. Meg a szépségbe. A távolság legyőzött. Idő kellett hozzá, de megtette.

Azt hiszem, ennek a résznek az lehetne a címe, hogy levelek Nórához. Bár nem is tudom, hogy képes vagyok e elmesélni azt, ami bennem van. Remélem sikerül. A szavak elmesélnek engem. Vagyok aki vagyok. Hegyfok, fenség, idegenség. Semmi.

Akkor lássuk. Amikor először mondtam ki a nevét. Nóra. Beleborzongtam a csodálatba. A mellkasomba égett a név, a mosoly, és a belül hevülő tűz. Aphrodité végzetes lángjai. Egy éven keresztül papoltam arról, hogy jaj annak aki szembekerül vele, hiszen a lángok magasra csapnak, és amint beteljesülnek, végleg eltűnnek. Mosolyogtam rajta, hiszen Hermész vagyok vagy mi a fene. Ezt írták a nagyokosok. El tudok tűnni, ha kell, és nem is vágyom vissza. Soha. Szóval Nóra. Amikor találkoztunk villám csapott belém. Bár elmondhatnám, hogy igazi villám. Akkor mosolyogva haltam volna meg. Így kissé gyötrelmesebb és lényegesen hosszabb.

Levelet írtam neki. Rá lettem kényszerítve. A szívem, vagy a sorsom, vagy Isten által, de egyszerűen akárhányszor nézek a múltba vissza, nem látok más választást. Talán csak akkor történt volna máshogy, ha egyszer egy jelentéktelen dologra nemet mondok, de egyetlen jó indokot sem tudok felhozni annak érdekében, hogy miért tettem volna. Amikor megláttam, csak annyit éreztem, csak annyit tudtam mondani, hogy gyönyörű. A szépség rabja vagyok. Mindig is az voltam. A szabadságérzetem, a mindent elpusztító függetlenségvágyam, a tökéletes szépség rabszolgája. Ránéztem, és el kellett fordítani a fejem. Persze, az este nem engedte, hogy ezt megtegyem. Táncoltunk. Azt mondtam, hogy a legszebb az egészben, hogy én itt nem veszíthetek. Visszanevetett. Igaza lett. Mindent elveszítettem. Maradtak a szavak.

Amikor másnap felkeltem, bennem volt az érzés. Tudtam, hogy meg fogjuk ismerni egymást. Tudtam, hogy látni fogom a szemében azt, ami az enyémben volt. Írtam. Válaszolt. A levelek átmenet nélkül lettek tűzzel, és vággyal tele. Szerelmi vágy, minden korlát nélkül. Titkosan. Izgalmasan. Olyan játékban, amiben a lelkünk a tét. Vagy így, vagy úgy. Bennem túl régóta volt elfeledve a valódi tűz. Túl régóta, és kezelhetetlenül tört ki belőlem. A szavaimon. A vágyaimon. A gondolataimon. A testemen. Nem létezett más csak ő. Nóra. Egy végzet szava. Egy hétre rá, hogy megismertem, valaki megkérdezte hogy éreztem magam azon az estén, csak annyit mondtam, hogy hálás lehetek, mert megtörtént egy olyan csoda, amiről később beszélek, ha beszélhetek, és ha lesz miről. Akkor találkoztunk személyesen is.

Sok minden történt azóta, és bármennyire rövid idő alatt, nyugodtan állíthatom, hogy megjártam a mennyországot, a poklot is azóta, és vipbelépőm van mindkét helyre. Most úgy érzem, bármelyiket szívesen választanám, csak legyen a bizonytalanságnak, és ennek a mindent elemésztő kételynek vége. Fogok még arról mesélni mi történt, mert enélkül nem is lenne az egésznek értelme.

A titok kiderült. Az addigi lángolás elbizonytalanodott. Érthető volt, hiszen ezt a fájdalmat valahogy fel kellet dolgoznia. Megértő voltam. Megpróbálok az lenni. De ne áltassuk magunkat, hogy valóban szívből megértőek tudunk lenni azzal akit szeretünk. Amikor érezzük, hogy nem mi vagyunk a középpontban, amikor önző módon nem mi járunk a gondolataiban, és amikor tökéletesen tehetetlenek vagyunk a másikkal szemben, akkor hirtelen gyengének, esetlennek, törékenynek, halandónak, senkinek érezzük magunkat. Tudom, hogy ezt mind az egó diktálja, meg persze az, amit kisördögnek is hívhatnánk a szívünkben, holott csak lelkünk rosszabbik része. Ami bennem volt, a láng óriásira nőtt, majd izzó magmaként égette bele a szívembe Nóra mosolyát, mozdulatait, hangját, mindent ami vele kapcsolatos. Nóra. Benne pedig felébredt az elégedett ragadozó. Aki előtt ott van a szétmarcangolt préda maradéka. Jóllakott. Új áldozat kell. De még jól van lakva. Addig játszik a maradékkal. Piszkálja. Próbálgatja, és a született ragadozók magabiztosságával tudja, hogy neki nem eshet baja. Ami ebben az esetben talán így is van. Talán nem. Csak a maradék én vagyok.

Az élet olyan problémákat hoz elénk, amit meg kell oldanunk. Amin túl a fejlődés van. Amin túl boldogság található. Amitől erősebb, és okosabb leszel. Ha túléled. Azt kértem az élettől, hogy szeressenek, és én is viszont szerethessek. Ezt kívántam, és ezt kívánom most is. Kiskapuk nélkül, a szavak legjobb értelmében. Jelentésében, ízében. Amikor majd egy évtized után rátaláltam Nórára, azt hittem megkaptam, csak küzdenem kell érte. Küzdöttem, és azt hisze,m most már tudom, hogy miért voltak hősök azok a gladiátorok, akik fakarddal mentek be a porondra, hogy oroszlánoktól szétszaggatva haljanak meg. Hősi halál? Ha emelt fővel fogadták akkor igen. Választásuk, ahogy nekem sem, nekik sem volt. Nem tudom, küzdöttek e. Biztos volt olyan, aki igen. A többi menekült. De én nem akarok menekülni. Látni szeretném Nóra szemében azt, amit az első szerelmem első pillantásaiban. Hogy amikor rám néz, csak engem lát. Amikor velem beszél, csak velem beszél. Amikor lefekszik, rám gondol, amikor felkel, engem idéz. Önzőség??? Tudom, hogy az. De az vesse rám az első követ aki nem vágyja, hogy érzéseit viszonozzák. Tudom, hogy a szeretet áramlik, és erőltetni nem lehet, csak hagyni, hagy töltsön el. De hogyan lehet erre ráébreszteni másokat is? Hogy lehetnék annyira tiszta, annyira bölcs, hogy elfogadjam a világot, és ha már mindent megtettem, nyugodjak bele Isten döntésébe? Pedig azt kellene tennem. Kellene. Attól még fáj. Itt jár a fejemben egy dalszöveg. "…add meg amit kérek, vedd el amitől félek…." mennyire jó lenne, ha ezt meg tudnám tenni. Elengedni a félelmet. Hinni abban, hogy hiszek, hogy szeretnek, hogy értékes lehetek, hogy nekem is van olyan, hogy szerelem. Amiben ketten vagyunk egyek. Ketten. Együtt. Mint egy mesében. Mesélő vagyok. Tudom milyen érzés. Nem lehet elhazudni előttem. Nem érdemlem meg. Semmilyen szinten.

Kételyek között ingok. Bármi is a válasz, attól félek, hogy elveszítem. Ez pedig megrémít. Bárcsak tisztán láthatnék. Bárcsak lenne bennem annyi tisztánlátás, hogy dönteni tudjak, hogy merre induljak, ne csak álljak egy helyben. Mint egy szerencsétlen. Egy ostoba szerencsétlen.

Nóra. Hónapok óta minden gondolatom a tiéd. Akár akarod, akár nem. Elhiheted, hogy ez nekem a legnehezebb. Látni a szenvedésedet. Nem látok a fejedbe, te pedig nem osztod meg velem a gondolataidat. Egyszer mondtál annyit, hogy azt hiszed, egyedül kellene lenned. Hogy te vagy a végzet asszonya, és minden mondatod, minden kijelentésed azt sugallja, hogy önálló, erős, kemény csaj vagy. Akkor elfogadtam. Utána kerestél, és azt hiszem tudat alatt érezted mikor engedtem újra a kísértésnek, hogy akarjalak. Azóta újra csak játék vagyok. Játszma. Azt sem tudom, ki vagyok neked. Egy barát, vagy valaki, akihez egy nagy bűnben köt a betyárbecsület? Akire néha vágysz, vagy néha nem? Azt hiszem, nem vágna oda, ha nem lennék. Csak annyit kérek, hogy add vissza a szívem. Tudom, hogy nem is kérted, és ha tehetnéd már hozzám vágtad volna. Nincs nagyobb vágyam, mint hogy ezt tedd. Vagy szeress, vagy ölj meg! Kérlek….