Verstan

Dühösen meredt az asztalra. Harag és szégyen kavargott benne. A vers szavai ismerősek voltak számára, mindet hallotta már, jelentésükkel is tisztában volt, de valahogy semmi közük nem volt egymáshoz. Pedig ha nem fejti meg a jelentésüket, akkor...Ostobának érezte magát. Persze a többieket nem érdekelte, hogy értik e. Feleslegesnek tartották az egészet. Mikor lesz szükség erre az életben? Vigyorogtak teli szájjal, és közben pörgették a TikTokot. Ő másként gondolta. Valami oka volt, hogy ez az idegesítő költemény bekerült a könyvbe, és nem dobták ki a kukába, sőt, emberek generációi olvasták élvezettel, boncolgatták a jelentését. Neki nem megy. Apja megrovó tekintete kíséri a tanulásnak nevezett szenvedést. Kérte, hogy segítsen neki, de a válasz az volt, hogy helyette ne gondolkodjanak. Persze. Az öreg sem ért hozzá, fingja sincs az egészről, és azért ilyen zabos, mert még a végén kiderülne, hogy ugyanígy semmi köze a sulihoz, csak a legendák vannak, hogy bezzeg az ő idejében. Feladta. Nézte a sorokat ahol betűk, és szavak sorakoztak kaotikus rendben. Semmi értelmük nem volt. Ahogy kb semminek sem a fiú körül. A filmeknek, a reklámoknak, a híradónak ami előtt nagyszülei vegetálnak, fogcsikorgatva. A social médiának, semminek. Semmi. Lehet csak ő túl hülye, hogy megértse ezeket. Felírt néhány sort a füzetébe, hogy apja megnyugodjon. Majd elpakolt. Beszélgetett egy kicsi az anyjával, legalábbis próbált, mert közben anya karikás szemmel próbálta rendbe tenni a munkahelyi iratait. Mindig dolgozott itthon is, mert különben lemarad, és persze akkor a versenyszféra kilöki magából, akkor nem lesz pénz, ebben a világban pedig az katasztrófa lenne. Vette a kabátját, és inkább kiment kicsit levegőzni. Nem messze, hogy a wifi még elérje a telefonját, és tudjon zenét hallgatni. A szomszéd romos ház előtt szokott üldögélni. A szamócás elfbartól már fájt a feje, de legalább történik valami. Nem sok, de itt legalább csend van. Valami el lett rontva. Nem tudta hol. Pörgette a telefont, de semmi nem ragadta meg a figyelmét. A szeme is megfájdult. Szuper csajok, vagány srácok, milliomos mindenki, csak te vagy szar. Ezt hirdette minden. Motivációs szövegek, kemény vagyok, ne keljek fel, mert akkor véged van dumák. Nagyon fárasztották már. Egy kóbor kutyát vett észre. Óvatosan közeledett, minden pillanatban készen állva a menekülésre. A fiú meg sem moccant. A kutya pár méterre tőle megállt, szaglászott. Az egész tartása, minden idegszála megfeszült. Ekkor egy autó hajtott el nagy gázzal az utcán. Harmincas övezetben kb hetvennel. Igazi Toretto. A kutya eltűnt. Nem is vette észre, hogy mikor.

Aztán jött egy érzés. Semmiben nem különbözik a kivert kutyától. Bizalmatlan, nem érti a világot, és bármikor menekülésre, vagy marásra készül. Mert ezt tanulta. Mert ezt kapja. Az emberek akik körül veszik, a média, az iskola, a munkahely, az egész világ. Harapásra kész kóbor kutya. Tetszett neki az ötlet. Szívott még egyet az elfből, aztán visszasétált a házba. Érdekes módon megnyugtatta a felfedezése. Tetszett neki a szerep. Már lelki szemei előtt látta is, hogy belemar valakibe. Aztán kinyílt a szobája ajtaja, és besurrant Tocsni a család korcsa, és felugrott mellé az ágyára. A fiú magához ölelte, és hagyta hogy a kis kutya lelkesen nyalogassa a kezét. Azt vette észre hogy mosolyog. Ekkor eszébe jutott, hogy Tocsni is kutya. Akit szeretnek. Mennyivel másabb ez így... Lassan elálmosodott, és azon gondolkozott, ha szeretni tanulnának az emberek, nem gyűlölni, akkor ő is ... talán értené a verset. Akkor az apja is leülne mellé, nagyapáék pedig nem a tévét néznék. Anya meg a munkahelyen dolgozna. Nem itthon. Akkor lehet lenne hely az utcai kóborkutyának is...de ezt már csak álmodta. 

Diákszem

Unottan rugdosta a kockaköveket. Bakancsa kopott, és színes mintáit nézegette, s titokban különböző alakokat látott bennük. Ez volt az egyik kedvenc elmejátéka. Fáradt volt, szeme égett, és a cigaretta is enyhén kaparta a torkát. Fázósan megremegett, mikor a szél feltámadt. Az iskola épülete ott magasodott előtte, de nem akart még bemenni. Korán volt még. A többiek sem érkeztek meg, akikkel együtt szeretett lenni. Csak úgy. Dumálgatni. Cigizni. Zenét hallgatni. Videókat nézni. Még a snapet is, bár azért annyira nem rajongott. Nagyjából másfél óra volt még az első óráig, és ő már itt volt. Néha bement a boltba, hogy teljen az idő. Sokszor el sem mondta, hogy már ilyen korán itt szokott lenni. Mindegy, csak ne legyen otthon. Pedig nem verik otthon, mint a Lacit. Nincs is bunkó nevelőfaterja, mint a Kittinek. Csak picit szegények. A bakancsát is nyári melóból tudta megvenni. Használtan a Vaterán. Nagyon boldog volt. Az első Jettája. Koncerten nagyon jól jön. Amikor a zene dübörgése előhozza a féktelen fenevadat az emberből és csak tombol fékeveszetten. Csodás érzés. Még akkor is ha néha fáj. Egyszer belefejelt valakinek a bakancsába. Hét öltéssel varrták össze a szemöldökét. Az anyja meg sírdogált, hogy mi lett a fiából. Ő pedig marha büszke volt ott belül. Igazi sebhely. Arról, amit szeret.

Tegnap az öccse már megint kipakolta a szekrényét. Dührohamot kapott amikor hazaérve észrevette, hogy Petike a kedvenc Tankcsapdás pulcsijában játszik kalózost a szobában. Koncertekre tartogatta. Kedve lett volna megfojtani a testvérét. Még szerencse, hogy Peti felfogta, hogy nem viccel, mikor rászólt. Az örökké idegesítő testvér megérezte, hogy ez nem a szokásos fenyegetés, hanem komoly veszélyben van. A pulóver a szekrényben landolt, ő pedig leült, és számba vette a kincseit. Egy polc. Ennyi az övé. Öten laknak egy másfél szobás panellakásban a város proli negyedében. Nagyjából az egész város proli, de azért van egy két utca a kertesházaknak is, ahol a menők laknak. Az arisztokraták. A babaarcú srácok, és a porcelánlányok. Meg Laciék. Akinek az apja vállalkozó. Meg néha megveri a családját. Aztán vesz egy Iphonet. Majd összetöri.

Ő meg itt ül a polca előtt, és akkurátusan összehajtogatja mindkét farmerját. A Csapdás pulcsit, és egy kötöttet, amit szintén félt. Még a nagymamájától kapta, akit nagyon szeretett. A nagyi pár éve meghalt. Most egy kicsit kevésbé szereti. Van még pár boxeralsója, némelyik már halvány, kicsit szakadt, de nem baj, úgysem öltözik át tesire. A pólói közül négy Mekis. Ott dolgozott nyáron, néhány főiskolás mellett, akik azt hitték őt találták ki a spanyol viaszt, és hogy marha okosak. Szívből tudta utálni őket ezért. Esélyt sem adtak a "kicsiknek". Persze a csinosabb tizenéveseknek tették magukat. Azok meg örültek ennek, és eljátszották a nagylányokat.

Valami nagyot csattan az utcán, és felrázza gondolataiból. Cigarettája már régen szivacsig égett, és hideg. Kidobja a kukába, zsebre vágja a kezét, és bemegy a suliba. A portán felmutatja a diákigazolványát, ott pedig bólintanak, már mehet is tovább. Volt egy hét, amikor azt próbálgatta, hogy tényleg megnézik e, hogy mit tart a kezében. Bejött söralátéttel, cédé tokkal, buszbérlettel, de a DVD tokot már észlelték. Mosolyogva cserélte ki a diákjára.

A folyosón még csend van. Szeret ilyenkor benn lenni. Köszönni a megérkezőknek, és felvenni az iskola ritmusát. Még akkor is amikor ilyen fáradt. A panelekben lakók tudják milyen ez. Hallgatni mindenki életét. A másodikon lakó hajnal kettőkor kapcsolta ki a tévét. Addig a többség fenn volt. A szomszéd biztos félig süket. Nekidől a falnak, és lehunyja a szemét. Reméli, hogy legalább az egyik tanár beteg, és a helyettesítésén aludhat egy kicsit. A csengő ébreszti. Már tolong a tömeg a folyosón, és ő is fáradtan vánszorog a terem felé. Nem kell sietnie. Fehér tanárnő mindig később jön. Első órában tuti. Most sincs másként. A teremben biccent az osztálytársainak, és kezet fog a srácokkal. Nincsenek rosszban, de jóban sem. Leül külön, és kabátja zsebéből előveszi a mindenes füzetét. Megkezdődik a napi robot.

A tanárnő berobog, még utcai kabátban, kipirultan. Ledobálja cuccait, rájuk szól, hogy rakják el a telefonjukat, és vegyék elő a füzeteket, mert mindjárt jön. Nagyjából ketten engedelmeskednek is. Ezután a tanárnő kiviharzik a teremből. A fiú elkotor pár filcet egy másik kabátzsebből, hiszen órán nem akar csörögni. Luca az előtte ülő lány hátrafordul, és megkérdezi, hogy kész van e a házija. Megvonja a vállát. Nem érdekli különösen. Fehér tanárnő nem hatja meg különösebben. Ha nincs dolgozat, akkor nem gond. Az osztályon végig megy a házifeladat para, és többen körmölnek valamit Zitáról, az üdvöskéről. Ő az egyetlen, aki tudja mi folyik az órákon. Mindig. Ha ő nem, akkor az meg sem történt. Ezt az álláspontot pedig mindenki védi körömszakadtig az osztályban. Megkezdődik a napi robot.

Azt sem tudja hanyadik óra következik. Matekon kapott egy szaktanárit mert elaludt. A tanár ébresztette, az osztály pedig nevetett. Szégyenében elpirult, és dühösen káromkodott egyet. Ezért is kapta a büntetést. Lajos bácsi töri óráját viszont szerette. Az öreg valószínűleg színésznek készülhetett, mert úgy adta elő a pun háborúkat, hogy az osztálynak kedve lett volna részt venni azokban. Égő tekintettel mesélt a 48-as szabadságharcról, és elcsuklott a hangja mikor Trianonról volt szó. Néha diktálni is elfelejtett, csak mesélt, mesélt, és az osztály átváltozott újra gyerekké, aki issza felnőtt szavait. Persze Lajos bácsi is íratott dolgozatot, de azok nem voltak nehezek. Csak le kellett írni, amiről az öreg mesélt.

A nagyszünetben kiment vécére, ahol az iskola nagyfiúi vagánykodtak, és szólogattak be a kevésbé vagányoknak. Őt ez kevésbé hatotta meg. Olyan környéken lakott, ahol nyáron a panelek között majdnem olyan volt sétálni, mint egy háborús övezetben. Ismerték. Nem bántották. Ráadásul egyszer megvédett egy "kicsit" mert olyan csesztette, akit amúgy sem kedvelt. Közölte vele, ha hozzányúl egy ujjal is, akkor olyan dolgok történnek vele, amiről a gazdag negyedben- ahová tartozik- csak thillerekből tudnak tájékozódni. Nem kiabált, nem lökdösődött, csak közölte. Azóta neki nem szóltak be.

Kiment az udvarra, és csatlakozott a barátaihoz. A különcökhöz. Volt itt minden. Sokan voltak. Szerencsére a sulinak volt egy művészeti osztálya minden évfolyamon, itt pedig nyüzsögtek a fura figurák. Külsőre, belsőre egyaránt. Jól érezte magát közöttük. Aztán ahogy ott állt, észrevette Esztert. Ő volt az, akit a legmenőbb csajnak gondoltak. Mindenki. A tanárok is elismerték. Ő táncolt a szalagavatón az igazgatóval. Bármelyik srác a fél kezét odaadta volna érte. Még akkor is, ha nem ezt mondták. Eszter a gazdag negyed egyik híressége. Valamikor nyert valami szépségversenyt a neten, azóta állandóan magazinokban szerepel. Meg kitűnő tanuló. Rengetegen szeretik, és rengetegen utálják érte. Többször is hallotta, hogyan pletykálnak a lányok irigyen, és gyűlölködőn róla. Hosszan nézett a lány után.

Egyszer írt egy verset. A sorok elejét összeolvasva az Eszter nevet lehetett felfedezni. Elküldte facen. Hamar megjelent a Látta felirat, de nem reagált vissza semmit. Szégyenében el tudott volna süllyedni. Mit képzelt? Mit gondolt? Maga sem tudta. Ha meglátta a suliban megpróbálta a lehető legnagyobb ívben kikerülni. Néha látta, hogy Eszter barátnői összesúgnak ha meglátják, és vihogni kezdenek. Ilyenkor dühösen elvörösödött, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

Újra matek. Tíz perc sem telik el, Csorba tanár úr üvöltözni kezd, és kiparancsolja a teremből. Pedig nem csinált semmit. Mögötte beszélgettek, de mikor megpróbálta megvédeni magát, azt kapta vissza, hogy nem feleseljen. Rávágta az ajtót az osztályra. Még egy frusztrált ostoba fajankó, aki itt éli ki hogy az életben egy senki. Leült a folyosón, és a térdére fektette a fejét. Minden mindegy.

Cipősarkak kopogása. Megállnak előtte. Valamelyik tanárnő lyukasórán, gondolja, és fel sem néz. Finom érintés a vállán, és erre már reagál. Eszter áll vele szemben. Önkéntelenül is végig méri. A lány a legújabb divat szerint öltözve. Enyhe sminkben. Mosolyog.

• Csak szerettem volna megköszönni. Szóban.
• Szívesen. Bocs, ha tolakodó voltam.
• Nem voltál az. Esténként elolvasom.
• Miért?
• Mert jól esik. Mert őszinte. Mert…csak úgy.

Mosolyognak. A lány keze a fiú vállán. Aztán kinyílik egy ajtó valahol, és megszakad a pillanat. Eszter tovább megy, és eltűnik a folyosó végén.

A nap ezután elrohan. A srácnak fogalma sincs milyen órákon volt. Nem mintha amúgy lenne, de most nem tudja kiverni a fejéből a matekórai intermezzot. Ő halandó, a lány viszont nem. Nincsenek egy szinten. Nem is lesznek soha. Nem is álmodhat ilyenről. Ez feldühíti. Morcosan megy ki a suliból, és természetesen nem haza indul, hanem a főiskola előtti térre, ahol a barátaival gyülekezni szoktak. Itt mindig van valaki, mindig lehet beszélgetni, és mindig van valakinek cigije is. Késő estig marad. Otthon úgyis csak egy kihúzható kanapéágy várja a radiátor előtt.

Hazafelé észnél kell lenni. Nem hallgathat zenét, mert akkor nem veszi észre időben, ha rosszindulattal közelednek. Megszokta már, és igazából nem zavarja. Olyan, mint egy iskolai felelés. Együtt jár a programmal, és néha te is bele kerülsz a hálóba.

Már távolról látja hogy valaki van a buszmegállóban. Óvatosan közeledik, mert nem mindig barátságosak akik ott vannak. Ám amint közelebb ér, felismeri Esztert. A lány vastag kabátjába burkolózik, és sírdogál. Táskája mellette. Hirtelen elhatározásból leül mellé, aki megijed egy pillanatra, és amikor felismeri a fiút, megpróbálja eltakarni az arcát. Szeme körül elmosódott smink, és bal oldalt duzzanat. Valaki jól megütötte. A fiúban forr a harag. Gyűlöli, ha nőket bántanak. Ad egy zsebkendőt a lánynak, és nem szól semmit.

Eszter magától kezd beszélni. Agresszív barátjáról. Akit nem lehet elhagyni. Aki beleolvas az üzeneteibe. Aki néha megveri. Akit a szülei imádnak. Eszternek nem hisz senki. Miután kiöntötte a lelkét, a fiú megfogja a kezét. Némán ülnek. Szorítják a másikat. Aztán jön a busz. Az utolsó. A lánynak mennie kell.

Hosszan néz a busz után.

Unottan rugdossa a kockaköveket. Vár. Szeme ég a fáradtságtól. A szomszéd megint talált valami érdekes filmet. Amikor meglátja Pétert, elindul felé. A srác Eszter barátja. Vidáman beszélget menő haverjaival, akik istenként néznek fel rá. Gazdag, jóképű, vagány. Eléjük áll. Ránéz Péterre.

• Bántottad.

Ezután megüti. Keményen. Minden dühét beleadva. A polcért. A szomszédért, a matekórákért, a szaktanáriért. Eszterért, akit a világon a legjobb dolognak tart. Kezében robban a fájdalom. Ritkán verekszik. Péter elvágódik. A barátai döbbenten állnak, majd nekimennének a fiúnak, de megérkeznek az ő barátai is. Jóval többen vannak. Csendesek. A vagányok kihátrálnak. Péter is kezd magához térni. Orra vérzik. Szemében rémület, és megalázottság.

• Ezt begbádod…

A többiek után megy, be a suliba. Rögtön megindul a pletyka. Máshogy néznek a fiúra. Ő pedig próbálja semmisnek nézni az ügyet. Délelőtt behívják az igazgatóiba. Péter apja panaszt tesz. Választhat. Vagy elmegy a suliból, és akkor elfelejtik az egészet, vagy marad, és akkor feljelentik. Miután ezt meghallgatta, bólint egyet.

• Köszönöm, hogy számít mit miért tettem. Pontosítok. Semmit nem köszönök. Az égvilágon semmit.

Két nap múlva már másik iskolában ül. Nem ismer senkit, de valaki bejelölte facen, és vannak bőven közös ismerősök. Pillanatok alatt kiderül, miért van itt. Persze senki nem mondja a szemébe. Újra egyedül ül egy padban. Rajzolgat.

Két hét telik el. Kezdi megszokni az osztályt. Nem jobb, de szerencsére nem is rosszabb, mint az előző. Irodalom órán nyílik az ajtó, az igazgatóasszony elnézést kér. Egy új diák jön. Belép az osztályba Eszter. Nem hisz a szemének. A lány köszön, körbe néz. Megpillantja a fiút. Egy pillanatig nézik egymást, majd a lány leül mellé.

Életében először van padtársa. Az óra folytatódik.

A pad alatt megfogják egymás kezét. Nem eresztik el.

Soha többé. 

Mama

Az elmúlt hetekben százszor eszembe jutott. Érdekes. Minél több idő telik el, annál többször érzem, hogy itt van mellettem, és figyel rám.

Egy kis faluban születtem a hegyekben. A ház, ami bölcsőmet ringatta, a legöregebb ház volt a faluban. A falak vastagok voltak, és melegek. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy édesapám a konyhában lévő kályhába úgy befűtött, hogy a falak szinte izzadtak. Két szoba volt a miénk. Az egyikben aludtunk, a másik pedig mindenes volt. Kevés emlékem van erről az időszakról, de ami van az igazi kincs. A kertben állt egy vén diófa. Vonzotta a madarakat. Egyszer édesanyám suttogva szólt nekem, hogy nézzek ki, de legyek csendben, nehogy elriasszam őket. Tél volt, tisztán lehetett látni az ágakon csendben pihenő fekete madarakat. Hollók. Persze lehet, hogy csak termetes fekete varjak voltak, de azért volt benne valami igazán ünnepélyes.

Szerettem azt a házat. Az elém terülő látványt a szoba ablakból. De van, amit sokkal jobban szerettem. Azt, hogy a mindenes szobából át lehetett menni mamához. Ha kiléptél tőlünk, akkor jobbra volt a konyha. Ez volt a ház közepe. Valamikor azt tanultam, hogy a magyar hagyományokban a világ közepe, a világtengely jelképe, a tűzhely. Lehet mama erről tudatosan nem tudott, de képes volt megteremteni. Egy hordozható cserépkályha adta a meleget hideg napokon, és a falnak tolva volt az asztal, aminek mindkét oldalán egy szék, becses nevén hokedli állt. A jobb oldali volt mama helye. Ha átmentem, és beszélgettünk, akkor mindig ott ült. Az én helyem tőle kissé jobbra, és szemben a konyhaszekrény előtt egy kis székecske, stoki volt. Sokat üldögéltem ott. Néha csak néztem a linóleum fekete fehér mintáit, ami gyermeki képzeletem előtt ezer féle mintát formált. Szerettem ott lenni. Mama sokszor almát hámozott, és a héját a kályha vaslapjára tette, hogy jó illat legyen. Akkor ott én szerintem észre se vettem, ahogy azt sem, hogy milyen jó illata is van annak a kis barna meleg kuckónak. Láttam izzani az ajtó keretét, és megnyugtató hangulata volt. Akkor fel se tűnt.

Mamának mindig volt ideje rám. Édesapámra is, aki rengeteget dolgozott. Édesanyámra is, aki meg velünk volt, és teremtett otthont a semmiből. Ha leültem egy kicsit nála akkor mindig megkérdezte mi újság velem. Pedig ott laktam három méterre tőle. Én pedig meséltem neki. Kis képzeletem kis világát, és sohase szakított félbe. Meséltem a szarvasokról, az óvodáról, játékokról, a kertről, és mindenről amiről eszembe jutott. Ő pedig figyelt rám. Most is látom magam előtt, hogy nem mosolyog rajtam a gyermeken, hanem figyel. Tényleg érdekli amit mondok. Nem számít, hogy valóság, vagy csupán ábránd, mert én mondom. Biztos vagyok benne, hogy így ült ott, akkor is, amikor testvéreim, vagy szüleim üldögéltek a stokin.

Emlékszem mennyit játszottunk társasjátékot. Amúgy én nem szeretek társasozni, mert túl erős a versenyszellem bennem, és ritkán tudok jól veszíteni. De vele jó volt, pedig ott se nyertem mindig, sőt… mégsem éreztem hogy vesztettem volna. Nem tudom hogy csinálta. Azt hallottam hogy más nagymamák sütnek főznek, és ezt ő is megtette. Azóta sem ettem olyan finom sütiket, mint amit ő csinált. Ma már tudom, hogy általában odaégett a tészta. Hogy beleragadt a Népszabadság egy két fecnije amit sütőpapírként használt. Nekem akkor is isteni ízük volt. Olyan jó szívvel adta. Gyerekként pedig csak magadba szívod, és nem is érted ezt, csak érzed. Szép lassan nőttem fel, és az öreg házból átköltöztünk az új házba. Édesapámék építették a két kezükkel. Évek alatt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy pár méterrel arrébb mentünk, így mamához menni külön élmény volt. Átszaladni a kis ösvényen, vagy ha apáék nem látják átvetni magunkat a kerítésen, és úgy futni. Majd mikor megérkezel a konyhához, hallod, hogy mama kiszól, töröld meg a lábad, és jöhetsz. Volt ebben valami boldogság. A legszebb emlékeim a karácsonyok voltak. Pontosítok. A szentesték. Manapság sokszor panaszkodunk, hogy már nem olyan, már nincs hó, meg semmi sincs. Pedig mindennel rendelkezünk ami egy igazi ünnephez kell. Képzeljétek el, hogy nálunk a karácsonyok éveken keresztül ugyanúgy zajlottak, mégis imádtunk. Szenteste napján korán keltünk. Olyan izgatottak voltunk, hogy alig fértünk a bőrünkbe. Aztán jött a fa öltöztetése. Nem az volt a lényeg, hogy gyorsan meglegyünk, hanem hogy közösen csináljuk. Persze gyerekként szinte biztosan összevesztünk valamin a testvéreimmel. Aztán lementünk mamához, és ott is fát öltöztettünk, bár abban a műveletben a bejglinek kicsit erőteljesebb szerepe volt úgy érzem. Aztán este közösen énekeltünk a fa mellett. A szüleim, a testvéreim, mama és a lánya Aranka. Ez volt a boldogság.

Ahogy az idő telt egyre idősebb lettem, és egyre több komolyabb beszélgetés volt mama és köztem. Emlékszem az utolsó beszélgetésünkre. Én már nem ott laktam, és megleptem azzal, hogy felmentem hozzá. Azóta is ott a bűntudat, hogy nem tettem meg többször. Gyerek voltam. Fel se tudtam mérni, milyen fontos lenne neki. Szóval betoppantam hozzá, és elsírta magát örömében. Majd kiült a konyhába, és ugyanúgy hallgatott, hogyan mondok el mindent, ami velem történt akkoriban. Utána nem találkoztunk többet. Vagy nem emlékszem, hogy lett volna ilyen. Érettségiztem mikor meghalt. Az járt a fejemben, amit egyszer egy beszélgetésünkkor mondott. Azt szerette volna, ha táncolhat az unokái esküvőjén. Amikor öcsémék lakodalmán álltam, ez mindkettőjük esetén eszembe jutott. Táncoltam mama helyetted is.

Most pedig itt dédelgetem az örökséged, amit tőled kaptam, és fel sem fogtam mekkora kincs. Van egy kis házam. Még nem futkosnak gyerekek az udvaron, de a kandallóban ott a vörös meleg, és bárki érkezik, én figyelek. Hallgatom. Édesapám, édesanyám. A barátaim. Tényleg érdekel, mit mondanak. És ilyenkor, egy picit itt van velem mama. Érzem, hogy mosolyog. Érzem, hogy hiányzik. Húsz éve ment el, de sosem lesz távol. Amíg élek, és amíg tüzet rakok a kandallóban, újra és újra megjelenik. Mert akkor gyerekkoromban nem tudtam. Most már tudom, hogy a tűzhely illata az ő szeretete. Ezt pedig nagyon szeretem.

Ez az én nagymamám öröksége. Nyugodjon békében. 

Hideg

Magában elszámolt tízig. Nyakig be volt takarózva, de még így is érezte a hideget a szobában. Az ágyban jó meleg volt, de ha belelehelt a levegőbe, akkor látszott a lehellete. Ilyenkor mindig össze kellett szednie minden lelkierejét, hogy kibújjon, és elkezdje a reggelt. Irigyelte picit azokat, akik álmosan félrerúgják a takarót, és nyújtózkodnak, majd szépen lassan bandukolnak a mosdó felé. Tudta, hogy amint lekerül a paplan, máris nagyon hideg lesz, és iparkodnia kell.

Mély levegőt vett, és kipattant az ágyból. A székhez futott lábujjhegyen, hogy minél kisebb rész érjen a hideg szőnyeghez, és felkapkodta a ruháit. Először azok is hidegek voltak, de pillanatok alatt átmelegedtek. Szempillantás alatt készen volt. Rámosolyogott az ablakra, és rácsodálkozott a jégvirágokra. Imádta őket, még akkor is, ha az ablakon belül ugyanúgy ott voltak, mint kívül. Most már nem kellett rohannia. A két pulóver, a harisnya, a nadrág, és a dupla zokni megvédték a hidegtől. A biztonság kedvéért felkapta az ujjatlan kesztyűjét is, hogy a keze is átmelegedjen, majd a konyhába ment. Pici kis főzőfülke, de az ő birodalma. Meggyújtotta a gázt, és megbillegtette a gázpalackot. Alig volt benne valami. Most reggelre viszont elég lesz. Hamarosan sziszegni kezdett a kotyogós kávéfőző, ő pedig mámorosan szagolt bele a felszálló illatba.

Mostanában minden reggel így indult, de nem bánta. Nyáron hajlamos volt elaludni, és akkor mindig arra ébredt, hogy ömlik róla az izzadtság. Az pedig sosem boldogította. Most viszont nem izzad, bár szeretne. Legalább pörgősek a reggelek. Kezében a kávéval odasétált az ablakhoz és kinézett a jégvirágok felett. Szerette ezt a látványt, pedig ez a belváros volt. A hetediken lakott, egy pici garzonban, és az ablaka egy nagy művelődési központra nézett. Ráadásul keletre. Imádta mikor a nap felkelt, és elvakította. Olyankor olyan érzése volt, mintha a központ valami furcsa jővőbeli épület lenne, ő pedig előre utazott az időben. Most a felhők eltakarták a napot, ami még csak kapaszkodott felfelé, de ereje kevés volt. Az utcák a hidegben szürke kabátot vettek, és látta, hogy a kocsik a mélyben óvatosan araszolnak. Jeges volt minden. Körülpillantott a szobában, és nagyot sóhajtott. Lassan rendet kellene raknia. Tapasztalatból tudta, hogy egy fél napos pakolás, a lelkében is rendet tesz. Mindenhol ecsetek, festékek, félbehagyott képek, keretek, egy ósdi, de óriási könyvesszekrény aminek nyitott ajtaján száradtak az ingjei. Az ágy vetetlen, és gyűrött. Ruhák az állólámpa alatt, és jó néhány kávésbögre sorakozott a dohányzóasztalon. Nagyjából ösvények voltak a szobában, ahol közlekedni tudott. Tekintete vissza vándorolt az ablakra, és kortyolt a kávéjából. Magában, és titokban imádkozott egyet. Nem megszokásból. Csak jó volt jóban lenni valakivel. Aki tényleg ismeri.

Bögréjét letette az asztalkára, félrelökve egy régi borítékot, amit a testvérétől kapott nagyjából két hónapja de még ki sem nyitotta. Egy pillanatra megállt, és már nyúlt is a levélért, de meggondolta magát, és inkább használta poháralátétnek. Bekapcsolta a hifitornyot, amiből egy drót lógott ki antenna gyanánt, és próbálta elindítani a cédét, amit nagyjából egy éve rakott a toronyba. Mikor sikerrel járt, halk zene töltötte meg a lakást. Nem volt nehéz. Bement a fürdőszobába, és levetkőzött, majd beállt a zuhany alá. Isten áldásának tartotta a forró vizet, ami a panelek egyik legnagyobb luxusa. Percekig állt a víz alatt, és énekelgetett. Néha még pózba is vágta magát, mintha énekes lenne. Ilyenkor nagyokat nevetett magán. Alig fél óra alatt készen állt. Beöltözött, és magára hagyta kis lakását.

Mikor kiért az utcára akkor tudatosult benne, hogy lassan itt a karácsony. Rohanó emberek, ideges családok vágtak át a jeges járdán, és látszott az utolsó nagy roham előtti stressz. Lesz mit kipihenniük az elkövetkező három napon. Zsebre vágta a kezét, és nekivágott a hidegnek. Nem sok különbség volt a szobája és a kinti világ között. Mondjuk ez kicsit tágasabb volt. De csak kicsit.

A klub ahol dolgozott pár percre volt gyalog a panelektől, mégis mintha nem is ebbe a világba tartozott volna. Igazából egy menő, és igen drága kocsma volt, de persze ezt sosem mondta volna a főnökének, aki úgy érezte magát, mintha egy modern Pilvaxot alapított volna. Sokszor maharadzsaként üldögélt a bejárat melletti vörös kanapén, és nézte a halandókat, betérő vendégeit. Ilyenkor kicsit kiállhatatlan főnök volt, de ezt meg lehetett bocsátani neki.

Előhalászta a kulcsokat, és kinyitotta a klubot. Ma egyedül lesz a pultban. Karácsony szenteste előtt kevesen szoktak betérni, és a költségek minimálisak kell, hogy legyenek. Szeretett először érkezni. Ilyenkor minden csendes volt, és tiszta. Bekapcsolta az álmécseseket, és lepakolta a székeket, Szépen lassan berendezkedett a nyitáshoz. Pepi a biztonsági ember nyitás előtt öt perccel érkezett. Egy valódi monstrum volt. Tulajdonképpen a jelenléte elég volt a balhé megfékezésére. Ha mégis volt valami atrocitás, akkor viszont roppant hatékonyan és kedvesen bánt a vendéggel. Igazi főnyeremény verőlegény. Megitta a szokásos kávé ásványvíz kombóját, és kiült a bejárathoz facekontrollra. Megkezdődött számára a munka.

A pultos bekapcsolta a háttérzenét, és nekilátott, hogy szépen rendezgesse az italokat, poharakat, amíg vendég nem érkezik. Végtelen munka volt ez, de nem bánta. Nem is kellett sokáig várnia, lassan jöttek az első fecskék, és innentől kezdve nem nagyon volt megállás. Mindenkivel kedves volt, és bizonyos törzsvendégeket csak ő szolgálhatott ki. Ezt élvezte. Volt valami bensőséges ebben a gesztusban mindkét fél részéről. Ilyenkor karácsonykor pedig általában szentimentálisabbak az emberek, tehát a munkája tetemes része a beszélgetésekből állt. Pultosként rengeteg élettörténettel találkozott és sokszor csak annyit kellett tennie mint a filmekben. Hallgatni, és a végén megkérdezni, hogy töltehetek e még egyet.

Hajnal egy lehetett amikor zárni kezdett. Pepi elköszönt, és becsukta maga mögött az ajtót. Ő szépen lassan felpakolta a székeket, és lestandolt. A főnök reggel be szokott ugrani a bevételért, és nagyon utálta, ha nem volt minden rendben. Hajnal fél három körül zárta az ajtókat. Elindult hazafelé. Bár fáradt volt, lenyűgözte a hajnali hóesés. Néma suhogós csoda. A művelődési központ előtt táncra perdült a hóesésben. Néma városban, néma dallal, néma táncra. Csodásan érezte magát. Aztán megtorpant. A kapualjban megpillantotta az öreg hontalant. A bácsi már évek óta az utcán élt. Csendes ember volt, és sosem voltak társai. Nem ivott, legalábbi ő még sosem látott nála semmit. Nem is bűzlött az alkoholtól. Csak a mocsok, az utca szaga vette körül. Nappal mindig olvasott valamit. Valami könyvet. Látott már nála Bulgakovot is. A ház lakói megszokták, és nem zavarták el. Sőt páran takarókat, és ruhaneműket adtak neki. A pultos ennivalót szokott venni neki a nonstop pékségben, s az alvó ember mellé szokta lerakni. Zavarban volt a hálától. Persze az öreg tudta. Mindig intett neki mikor kijött a házból, és találkoztak. Most nagyon hideg volt. Látszott hogy álmában is remeg, holott már rég a csontjaiban volt az utca hidege. Tétovázott az ajtónál majd mégis belépett. Jó hangulata elszállt. Általában mikor belép a lakásba, akkor mindent elfelejt ami odakinn van, most mégsem tudta. Bement a konyhába, és odarakott egy kanna vizet forrni. Ilyenkor már nincs kedve főzni de egy forró leves még belefér. Instant. Állt a gáztűzhely előtt, és megrázta a fejét. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a kabátját, és lerohant a lépcsőn. Kilépett az ajtón, és megpillantotta az öreget, aki azóta valószínűleg felriadt mert a ház sarkához bújva huhogott a tenyerébe. Odalépett hozzá, és megszólította.

-Most nem lehet idekinn. Megveti az Isten hidege. Jöjjön!

Az öreg bizalmatlanul nézett rá, és láthatatlan ütések nyoma derengett fel emlékeiben. Csak azért nem szólt vissza mert ismerte a fiút. Az újra megszólította.

-Jöjjön kérem. Egy forró levesre ha mást nem. A pokrócait addig berakjuk a lépcső alá. Senki nem viszi el. –

Hosszas győzködés volt. Már kezdett lefagyni a füle, és egyre határozottabban kérte az öreget, aki ebben feküdt odakinn. Végül nagy nehezen ráállt. Kapkodva pakolt volna, viszont a bácsi akkurátusan hajtogatott. Ennyije volt széles e világon. Mikor beléptek a lakásba, a benti hűvös kánikulának tűnt. A levest meg kellett melegíteni, de most mindkettejüknek jól esett. Óvatosan kezdtek enni, de amint hűlt kicsit mohón falták be a maradékot. Csinált még egy adagot. Közben beszélgetni kezdtek. Kicsoda, micsoda, hogy került ide. A kérdések oda vissza gurultak, és a bácsiról kiderült, hogy igazán kellemes ember, tragikus sorssal. Már világosodni kezdett mire befejezték a beszélgetést. A fiú megágyazott az öregnek a radiátor mellett. Mondta, hogy a ruháit dobja a szennyes mellé, és használja a fürdőt. Elmosolyodott mikor hallotta az öreget dudorászni a víz alatt. Valamikor neki is volt zuhanyzója.

Nem tudta mikor aludt el. Álmában csengők szóltak, és valaki kedvesen beszélt hozzá. Egy ősz hajú, fehér szakállú férfi. Nem emlékezett hogy mit, csak arra, hogy amit mondott az jól esett neki.

Kinyitotta a szemét, és meglepődött. A szobában meleg volt. Nyár lenne, és az egészet álmodta? Lassan kezdett visszatérni az emlékezete, és felült. Az öregre rá sem lehetett ismerni. Őszintén mosolygott egyet a fiúra, aki egyenlőre nem értette, hogyan lehet meleg a szobában, mikor a fűtés elromlott, és neki nem volt pénze szerelőre. Aztán meglátta a szerszámokat a konvektor mellett. Az öreg megvonta a vállát. Elmondta, hogy ért ehhez is. A szállásért cserébe ezt tudta adni. A fiú elmosolyodott. Többet kapott, mint amennyit adott. Meghívta még reggelizni is.

Majdnem dél volt, amikor elbúcsúztak. Férfiasan, kezet rázva. Olyan volt, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Menni kellett dolgozni.

Nyitás. Pepi. Szenteste. Zárás. 10 óra. Csendes utcák, mintha hajnal lenne. A házhoz érve villogó fények. Először azt hitte karácsonyfaizzók. Majd látta a mentőt, rendőrt. Rosszat sejtett. Mikor közelebb ért már látta mi történt. Az öreg. Azt mondták álmában halt meg. Éppen ekkor húzták össze a zsákot. Még látta egy pillanatra a reggel még életvidám ráncos arcot. Mosolygott álmában.

Lesújtottan állt egy darabig, majd felment a hetedikre. Most tényleg egyedül érezte magát. Nem tudta kiverni a fejéből az öreget. Még ott voltak a szerszámok a konvektor mellett. A koszos törülköző akkurátusan összehajtva. Az elmosott bögrék, amiket reggel észre sem vett. Leült az ágya sarkára, és az ablakra nézett. Ekkor vette észre a konvektor mellett a fenyőágat. Egyetlen szalaggal volt rá masni kötve és egy mécses volt az ágra rögzítve, meg egy pici hajtogatott papírlap. Óvatosan hajtogatta ki, és rácsodálkozott az akkurátus, reszketeg gyöngybetűkre.

" Egy nap az élet, és ha jót cselekedve hajtod álomra a fejed, jó napod volt, és jó életed…"

Könnyek között gyújtotta meg a mécsest. 

Férfikudarc

A telefon képernyőjén unottan pörögnek a képek. Értesítés, kommentáradatok, lájkok. Szinte fel sem fogom. Csak pörgetek, mert nincs jobb dolgom. Néha felmerül bennem, hogy csinálnom kellene valami értelmeset, de lustaságom hamar felül kerekedik, és csak pörgetek tovább.

Meg lehet vetni érte. Sokan vagyunk így. Az értéktelenek. Üres férfiak, akik csak lézengenek, hagyják, hogy elveszített emberségük maradékai inkább lehúzzák, mint fent tartsák önbizalmukat. Van persze pillanat, amikor azt gondolom, hogy egész rendben vagyok. De az sem érdekel senkit, hiszen tettekkel nem tudom bizonyítani. Jó lenne másnak lenni.

Tovább gondolom. Jó lenne nem lenni. Nem szembenézni a felelősséggel. De igazából már nem számít. Fogyatékosságom a kor fogyatékossága, és beletörődően nézem. Elengedem, hogy legyek valaki. Elengedem, hogy lehetek fontos, vagy értékes. Ügyes, erős, és okos. Ez már nem a mi ismérvünk. Azok az idők elmúltak.

Évekkel ezelőtt meg voltam győződve arról, hogy jó úton járok. Hittem a munkámban, magamban, az erőmben. Az emberekben. Úgy éreztem fejlődök, és napról napra többet, és jobbat tudok felmutatni. Illúzió volt az egész. Könnyű egyedül jónak lenni. Felelősség nélkül, csak magadért felelni. Csak magadnak számot adni. Senkivel nem egyeztetni. Vágyakozni, álmodozni, és küzdeni. Ha nem sikerül, akkor csak vállat vonni, felállni, és tovább menni. Senki nem szembesített vele. Nem is figyeltem, nem is vettem észre, hogy mennyire….üres minden.

A telefonban egymást kergetik, a miért vagyunk selejtek posztok. A Föld elpusztul, a világ elpusztul, az emberek értéktelenek. Egymást marják. Legyintek. Semmivel sem vagyok különb. Elfogadom. Mit is tudnék felmutatni? Négy évtized küzdelmét? Légből kapott önbizalmat, és értéket? Hazugsághálót.

Végülis semmit nem tudok jól csinálni. Az a néhány sikeres pillanat, mikor úgy mosogatom el a poharakat, hogy nem marad rajtuk csepp, és úgy viszem ki a szemetet, hogy közben nem koszolok össze semmit, nem érdemel szót sem, nemhogy köszönetet. Ha elrontok valamit, az figyelmetlenség, és ha elengedem magam, az bunkóság, és undorító. A belső lényem egyszerűen nem civilizált.

Igen. Évekkel ezelőtt az erdőben, túra közben nem volt szükség erre. Egyszerűen csak léteztem. Haladtam A-ból B-be, megpihentem ha elfáradtam, rácsodálkoztam ha valami megtetszett, és tiszteletben tartottam a természetet. A bögölycsípést, a pókokat, szúnyogokat. Mindenért kárpótolt maga az út. Azt gondoltam, hogy az élet is ilyen. Egy vándorút. Kellemetlen szúrásokkal, de alapvető szépségekkel. De míg túra közben nem éreztem, hogy fogyatékos vagyok, addig az élet…nos az más. Mintha egy őrült nagy rohanás lenne. Rohanva szeretünk, rohanva alszunk, gyűlölünk, pihenünk, élvezünk, mindent futva. Idő nincs semmire. Kapkodok. Hibázok, folyton és folyvást. Semmi nem sikerül. Nemhogy tökéletesre, még csak meg sem közelíti az elégségest. Ilyen példát mutatok. Ráadásul vannak még rosszabbak is. .. Miért küzdjek? Hiszen ami jó lenne az nem természetes, ami belülről jön, az pedig nem jó. Tehát most választhatok. Vagy pörgetem tovább a telefont, vagy figyelek mindenre ami belülről fakad, kontroll alatt tartom. Vagy elengedem magam, teszek mindenre magasról, és elfogadom, hogy alapvetően gonosznak születtem. Eredendő bűnöm…a természetes közegem.

Kikapcsolom a telefont. Nézek ki az ablakon, és nem látok semmit. A panelházak ablakai üveges tekintettel néznek vissza rám. Lehunyom a szemem. Csend van. Csak az óra ketyegése hallatszik.

"Kimerülten masszírozom a talpam. A bakancs mellettem hever a fűben, és eszem ágában sincs az elkövetkezendő 8-10 órában újra felvenni. Az elmúlt pár hétben annyi vízhólyag volt a lábamon, hogy nem is számolom. A legdurvább egy hete múlt el. Mintha megnyúzták volna a sarkam. Azóta meggyógyult. Pedig azóta is úton vagyunk. Napi 25-30 kilométer a hegyekben. Hátradőlök a füvön és nézem az eget. Tompa, kellemes sajgás van bennem. Üres a lelkem, mégis tele vagyok. Nehéz ezt elmondani. Nehéz, mert teljesen felesleges. Minden vágyam egy nagy bögre forró tea, és egy alvás. Lassan feltápászkodom, és előkészítem a gázégőt, rá a vizet, és pillanatok alatt forrni kezd. Mindennek megvan a maga helye, ideje. Felesleges szavakra sem kell fecsérelni energiát. Elmosolyodom. Jó kis hely lesz ez éjszakára. Körben fák, és egy régi földvár maradványai, a falu pedig alig pár száz méterre alattunk. Ilyenkor nem jár erre senki. Miközben a teát kortyolgatom, egy pillanatra belém villan, hogy vannak emberek, akik már azért is szólnak, ha a szállodai szobában nem elég puha a matrac, vagy kicsit hangosabb a klíma. Körülnézek. Itt ilyen gond nincs. A fű puha, a polifoam szakadozott, a föld göröngyös, de még elviselhető, a fák barátságos hangulatot árasztanak. A többség le se ülne ide. Nekem most ez a földi paradicsom. Nincs tegnap, nincs holnap. Ma van. Meleg tea, kellemes fáradtság. Elégedett vagyok. Isten velem van….

Felriadok a kanapén. Nem is tudom mikor szenderedtem el. Bambán nézek magam elé. A patyolattiszta járólapon egy helyen kicsi szöszpamacs pihenget. Elmosolyodom. Egy pillanatra azonosnak érzem magam vele. Kis szőrös izé, ami azt sem tudja, hogy került ide. Felrémlik bennem az álmom, ami igazából egy emlék. Anno egy nagyobb túrának ígérkezett. Nem voltam elég érett hozzá. Pedig, így visszanézve sosem volt jobb időnk annál…28 napig jártam a KÉK-et. Dunakanyartól Hollóházáig. Hétszer aludtam sátorban, háromszor házban. A többit a szabad ég alatt. Füzérradvány határában eltévedtünk. Vagyis, nem a KÉK-en sikerült megközelíteni. Egy kereszt volt az ösvény mellett. Rajta régi kopott írás. Akkor letaglózott. A szívem legmélyéig hatolt.

"Sosem nézhetsz fel ugyanarra az égre. Vándor vagy. Messziről jöttél, messzire mész."

KÉt nap múlva megérkeztünk Hollókőre. Egyszerűen vége lett. Akkor és ott olyan üresnek éreztem mindezt. Tartalommal csak később telt meg. Most lehet ugyanezt élem meg. Életem Hollókőjén állok..szerintem….

Beszélgetés

• Nem az én világom!
• Tudom, de ettől még itt vagy.
• Ezt meg én tudom. Belefáradtam. Mindenbe. Szívem szerint hátradőlnék és várnám az elmúlást.
• Korai az még.
• Nem. Túl sok minden történt eddig. Túl sok jó, és rossz.
• Veled nem történt még semmi komoly. Nem voltak tragédiák az életedben.
• Igaz. Tehát ezért is szégyellhetem magam. Ahelyett, hogy boldog lennék, hogy nem volt még igazán rossz, mert nem halt meg senki, és nem szenvedett körülöttem. Komolyan azt gondolod, hogy ettől jobban érzem magam? Azt mondod elkényeztetett vagyok. Önző.
• Igen. Menj és nézz körül ott ahol valódi szükség és szegénység van. Lelkileg. Anyagilag.
• Igazad van, körül kellene néznem. Más emberek nyomorán felismerni, hogy én nem is vagyok nyomorult. Pedig hidd el ezrek nyomorognak úgy mint én. Tanultak, küzdöttek, jólétet teremtettek. Életet alakítottak. Olyat ami szerintük szép. Társat kerestek hozzá. Majd fejükhöz vágják, hogy ez…semmit nem ér. Emeld fel magad! Hirdeti a világ! Légy boldog magadtól! Ha nem sikerül selejtes vagy. Nos…szerintem selejtesekből sokkal több van…és mélyen azt érzem, hogy nem is igazán selejtes..csak …csak magányos.
• Ez ostobaság. Arra vágysz, hogy úgy fogadjanak el, ahogy vagy, de te nem vagy hajlandó alkalmazkodni? Milyen hozzáállás ez? Ki vagy te? A világraszületett csoda?
• Nem. Halandó vagyok, aki nem tud más lenni. Szeretne, de képtelen kiszakadni a bőréből. Vannak dolgok amiket annyira szeretek. Az erdőt. Az ösvényeket. A kertet. A jó levegőt. Aki szeret reggel korán kelni. A kávét. A reggeli mélázást a teraszon. Este nem vagyok alkalmas semmire.
• Márpedig ez csak Te vagy. Ebbe nem fér bele túl sok mindenki. Mit gondolsz idejön valaki, aki mindezt nagyon szeretné és bekopog? Amikor még csengőd sincs? Te megtennéd, hogy sétálsz az utcán és becsengetsz egy lakásba, mert szerinted az olyan helyen van, és olyan, és tuti olyanok lakják akik neked megfelelnek? Ne legyél már ennyire ostoba!
• Nem…nem erről beszélek. Arról, hogy …sosem fogod megérteni. Igazad van. Ez itt a társadalom pereme. Én pedig ezt választottam. Annak előnyeivel, és hátrányával együtt. Igazad van. Ebben az urbanizálódott világban…ez remete lét. Ezt nagyon kevesen akarják. Ráadásul akkor amikor más embereket már a hátuk közepére sem. Szóval engedjem el, hogy itt bárki lesz rajtam kívül, és akkor megnyugszom végre?
• Igen. Ha itt maradsz, ez lesz a jussod. Mesélhetsz a gépeknek, a blogodnak, játszhatsz remetésdit, csak elveszted a másik vágyad. De mindent nem lehet. Te pedig már ezt választottad.
• Igaz. Csak valamikor arról álmodtam, hogy lehet ez szép…anélkül, hogy …nos elengedjem az álmom.
• Mi az álmod?
• Egyensúly. Boldogság. Család. Erdő. Évszakok. Béke. Kedvesség. Hűség.
• Ez megvan benned?
• Nincs.
• Akkor mitől várod? Kitől? Azt hiszed, hogy ez csak úgy itt terem, mert Te kitaláltad magadnak?
• Ne bánts. Nem gondoltam így…csak elhittem.
• Igen. Ez rontja meg sok ezer ember életét. Hogy elhiszi, és nem tesz érte semmit. Nem alakítja magát, nem formálja úgy, hogy jó legyen. Hogy jól érezze magát. Nem fogadja el az életet úgy ahogy van.
• Szerintem én nem rontottam el. Álmodtam valamit, amit megpróbáltam megvalósítani, de ez csupán az én álmom. A hiba abban van, hogy …életnek ez kevés. Nyaralni, pihenni szép, de civilizálatlan. Hercegnőnek, hercegeknek egy-két órára, napra izgalmas lehet…barbár. De kevés. Irtó kevés.
• Akkor legyél halandó! Ugyan már! Miért is szenvedsz? Mert senki nem szeretné egy világ végén lakó csövessel összekötni az életét, úgy, hogy lemond a civilizáció áldásairól? Te se gondoltad komolyan, hogy a Királynő megállapodik a Sötét Paraszt mellett…vagy világos…mindegy. Paraszt. Koldus. Senki. Álmodhatsz róla. Minden adott hozzá. De ebből nem lesz semmid. A balta lesz , meg a favágás. Levelek söprése, és nézelődés az évszakokról.
• Igazad van. Ha ennyire tetszik ez a világ, akkor örülnöm kell neki. Kérsz egy teát? Vagy kávét? Sört? Pálinkával nem kínállak. Azok mind kerítésszaggatók.
• Egy kávét. Köszönöm.
• Kutyulós, vagy kapszulás?
• Kapszulás. A kutyulós nem az igazi.
• Igaz. Én is azért tartok csak itthon, mert néha elfogy a kapszula. Ülj ki a teraszra mindjárt hozom. Nyugodtan. A fotelbe. Én is ott szoktam lenni.

• Milyen nyugodt itt minden. Csend van. Meg kék az ég. Nincsenek szomszédok sem. Nagyon jó.
• Sokszor szól a fűrész meg a flex. De amúgy azokat is meg lehet szokni.
• Most nem szól. IIyenkor olyan, mintha nem is lenne más a világon.
• Igen. Általában ez megnyugtató. Persze ritkán meg pont ez a hátránya. Kihangsúlyozza, hogy egyedül vagy. Belül, és kívül egyaránt. Olyan mintha…senki nem lenne a világon, akit érdekelne mi van veled. Persze az ember önző. Nem a senkin van a hangsúly, hanem valakin. Mert ezrek érdeklődhetnek, ha téged egyik sem érdekel.
• Most nekem ilyen eszembe sem jut. Egyszerűen jó itt hátradőlni, és lehunyni a szemem.
• Akkor pihenj. Ki is feküdhetsz a függőágyra, Árnyékol a nagy fa, kényelmes lesz.
• Kipróbálom.

• Látod? Ezt szeretik az emberek. A nyugalmat. A kényelmet. Olyan mintha nyaralnának. Nincs semmi. Térerő sincs. Csak csend, és béke. A legtöbb embert ez kb 3-4 óra alatt készíti ki. Hiányzik az inger. Telefonozni kezdenek. Filmet nézni. Mehetnékjük lesz.

• Én is a telefonomat néztem meg először. Kis bóbiskolás, és máris annyi mindent kell megnézni. Meg beszivárog az élet is. Tejet kell vennem hazafelé menet. Meg a postára is be kell ugrani, meg még ezernyi más dolog. Itt ezt egyáltalán meg lehet oldani?

• Végülis meg. Csak előre ki kell találni. Ha nem vettél tejet, akkor nincs. Nem tudsz sehova leugrani…Az van, ami itthon van. Ezért felesleges idegeskedni is.

• És mi van akkor, ha beteg vagy?

• Semmi. Beteg vagyok. Fekszem, fújom az orrom, és haldoklom.

• Gyógyszer? Vagy orvos?

• Ugyanúgy mint a városban. Telefonon. A gyógyszertár meg kb a bolt mellett. Nem a világ végén vagyunk.

• És ki segít?

• Nem mindegy? Ha a városban leszel beteg, de nincs senkid, ugyanúgy messze vagy mindentől, mint itt a hegyen. Ha van valakid, akkor itt is ugyanúgy gondoskodik rólad, mint bent a dzsungelben.

• De ha valami kell?

• Akkor kérdezed a szomszédokat. Vagy nem. Nem kell semmi..Néha talán jó szó. Meg ölelés is jól esne. De ezt nem a szomszédoktól várod. Aki kiköltözik az családostól jön. Vagy pont azért, hogy megszabaduljon tőlük. Vagy olyan, mint én. Balfék.

• Értem. Nem látlak balféknek. Fura vagy, ennyi. Döntöttél valami mellett, és valamit feláldoztál. Ezt el kell fogadnod.

• Rajta vagyok. Megfaragom majd a remetebotom is. Egyszer. Ráérek. Azt csinálok amit akarok. A halálomig. Onnan meg már úgyis mindegy.

• Na látod. Nekem lassan indulni kell. Bolt, meg gyerek, tudod hogy van ez.

• Persze. Kicsit irigy is vagyok. Viszel almát? Van tonnaszámra.

• Igen, köszönöm. Majd csinálunk vele valamit. Aztán írj majd néha mi van veled!

• Mindig írok. Csak néha magam is megunom a siránkozást, és abbahagyom egy időre. Akkor olvasok. Aztán minden kezdődik előlről. Képzeletbeli világot teremtek órákra. MI más dolgom is lenne itt a világ végén?

• Talán valódi világot teremteni. Szerintem tudnál. De ezt én nem magyarázhatom el neked. Ezt neked kell érezned. Tudnod.

• Igen. Én pedig tudom, hogy nem vagyok képes rá. Talán ezért is vagyok elkeseredve. Na mindegy. Jó utat Barátom.

• Köszönöm. Az almát is. A pihenőt is. Jó volt egy kicsit kiesni a világból.

• Ugye? Képzeld el, hogy örökre kiesel..Akkor örülni fogsz, hogy van hova hazamenned. Van kikhez.

• Mindig örülök. Még akkor is mikor kiakasztanak.

• Látod? Mindenki máshogy gazdag.

• Te is az vagy, csak nem akarod észrevenni. Idegesítő. Mindegy. Szia

• Szia.

Harmat

Az ujjaimon érzem a hajnali harmat hidegét. Csendes a séta most. Hallgat a rét. Nemrég még zengett az erdő a bikák párbajra hívó üvöltésétől. Most már néma minden. Ébred az ember. Nem tudom mit keresek itt. Az ágyamban lenne a helyem, most ez egyszer a héten, amikor megtehetném, hogy nem a kakasokkal kelek. Mégis itt állok, borzongok a hidegtől. Csontjaimban még ég a nyár, bőrömön még ott vannak a napsugarak. Elnézek a messzeségbe, és üres vagyok. Nincs bennem semmi. Se jó, se rossz. Létezem. Elbújtak a vadak.

A hajnali autózásban van valami, amit nagyon szeretek. Talán onnan maradt bennem, hogy gyerekkoromban akkor ültünk sötétben kocsiba, amikor indultunk a Balatonra. Ez volt a nagy közös nyaralás minden évben. Fogalmam sincs mennyi időbe került leautózni a Bükkből Boglárra, de mindig irtó hosszú volt az út. Az izgalom, a jó érzés hangulata még mindig megvan. Talán ez virrad fel minden reggel, mikor kocsiba ülök, és legurulok a hegyről. A valódi napfelkelte már csak a város határában ér utol.

A napok úgy követik egymást, mint a hangyák. Embernek maradni az embertelenségben. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet. A mindennapokban már nem csupán a média van tele rémekkel. Benne van a levegőben. Félelem szaga van a tömegnek, és ez a rettenet csak szikrára vár. Mert az ember gyűlöli ha tart valamitől. Kell valami amin kitöltheti tehetetlen haragját, amivel megküzdhet. Kell egy bűnbak. Egy akasztás. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok vannak bennem, mikor felhelyezem a maszkom, és végignézek a termen. Csendben dolgozik mindenki. Beszélni nem jó, nem kapunk normálisan levegőt.

Pont így érzem magam. Maszk van az arcomon, a szívemen, a lelkemen, a tudatomon. Halvány áttetsző pókháló, ami eltéphetetlen.

Emlékszem, hogy volt idő mikor égett bennem a tűz valami iránt. Célok, érzelmek, hit, az egész világ lángolt olyan jól eső forrósággal, hogy lehetetlen volt nem élni. Élni! Olyan erővel telítődtek meg szavak, mondatok, hogy varázsigéknek tűntek a szememben, és mikor hallottam őket…Igazi mágia volt…

Megrándul egy izom a szemem alatt. Szerencsére a maszk takar. A határon állok. Hallom ismeretlen ismerőseim hangját. Radnóti szavait. Eldönthetem hogyan viselkedem. Elfutok mint a szarvasok, akik megérzik a farkasok szagát, vagy leszegem a fejem, és várom, hogy beérjenek. Nem tudom, hogy áldás vagy átok tudni ezt. Felmerül bennem egy kétségbeesett sóhaj. Vajon szabad e itt és most szeretni? Vagy zárjuk el szívünket, hogy ne fájjon annyira, hogy ne is tudjuk milyen az, mikor olyat bántanak akiket szeretünk?

Mélyet sóhajtok. Eszembe jut a hajnal a réten. A szarvasbikák bőgése. Erejük. Élni akarásuk. Szépségük. Nemességük. Eltűntek mikor ébredt az Ember. De minden éjjel visszatérnek. A puskalövések, a félelem ellenére is. Szeretnék hinni benne, hogy egyszer, talán…kicsit bika lehetek én is. Tűzzel a szívemben. Élni akarással. Hittel.

Nem csak állni a rét szélén ujjaimon a hajnali harmat hidegével. Lelkemben téllel. Ürességgel. 

Kép a tükörben

Nem is tudom mikor történt velem. Talán a múlt héten. Talán tegnap. Talán soha. Csak az emlékeim játszanak kegyetlen játékot, és megtévesztik szemem. Mindegy. A lényeg az, hogy attól függetlenül, megtörtént-e, vagy sem, nekem igenis fontos a múlt.

Álmos, kellemetlen, ködös reggel volt. Az éjszaka elszívott cigarettafüst kátránymérge érezhetően kaparta a tüdőmet. A szemem fáradt és kiégett. Az este füstkábulata még mindig nem múlt el teljesen. Szomorú. Most már mindig így lesz? Elhagyjuk a várost, hogy szabaduljunk börtönétől, de csak a saját magunk által épített ketrecbe utazunk, a saját döntéseink alapján.

Hát igen ezek vagyunk mi. A szabad döntésről, a szabad szellemről papolunk, és igazából rabok vagyunk.

• Miért is hinném, hogy valaki vagyok? - kérdezem tükörképemet, persze esélyt adva neki hogy válaszoljon.
• Azért mert nincs választásod. Egy vagy Közülük. Egy vagy a Szabad Rabok közül. - tükörképem válasza megdermeszt.

Egyáltalán, kíváncsi voltam a véleményére? Nem! Az ember azért beszél a falakhoz, és a tárgyakhoz, mert fél a választól. A falak pedig általában hallgatnak. De Ő válaszolt. Nem hagyva nekem megnyugtató bizonytalanságot. Nem hagyva rejtélyes és izgató álmokat. Csak hideg tényeket.

• Ha olyan okos vagy megmondanád nekem, hogy kik azok a Szabad Rabok? - kihívóan csípőre teszem a kezem. Természetesen utánozza mozdulatomat.
• Miért is ne? Bár modorod kétségkívül hagy némi kívánnivalót maga után, leszek olyan kedves, és mesélek neked Magadról. Rólatok. Rólunk. - volt valami tükörhangjában ami arra figyelmeztetett, hogy nem szórakozik, hanem komolyan gondolja azt amit mond.
• Tudod, kedves Valódi Alakom, ti emberek hajlamosak vagytok közönséges, sematikus, és egyszerűen tömeglénynek lenni. Külön-külön mindegyikőtök különböző, ami egy gyönyörű kaotikus képet mutatna, ha társaságban nem változnátok a legelfogadottabb álarcotokká. Kialakított maszkjaitokat magatokra veszitek, hogy megfeleljetek mások elvárásainak. Pontosabban annak a képnek, amit kialakítottatok magatokról az adott közegben.- hangja kedves, kioktató, de valahol mélyen keserű is. Csendben maradok. Nem érzem úgy, hogy érdemlegeset tudnék válaszolni.
• Vegyük például az érzelmeiteket. Mindannyian szükségét érzitek annak, hogy érezzenek valahogyan irántatok. Legjobban azt szeretitek, hogyha szeretnek, hogyha csodálnak, ha térdre borulnak előttetek, hogyha megalázkodva térden csúszva könyörögnek nektek, hogy egyszerűen létezhessenek mellettetek, ti pedig nagy kegyesen megadjátok nekik az engedélyt, természetesen feltétlen hűséget fogadtattok velük. Szerinted jogosan? -

kérdésére nem mertem válaszolni. Túlságosan is mélyre ásott, túlságosan elmerült azokba a lelki bugyrokba, amik minden emberben el van temetve, de van aki kiássa, és használja. Visszataszító korhadéka a Teremtésnek. Érzelmi ingovány, amelyben bárhová lépsz halálra vagy ítélve. Ezt gondoltam. De nem válaszoltam, továbbra is mélyen hallgattam.

• Rabszolgaként vagytok képesek elviselni a másikat, másként nem is tűritek meg a közeletekben. Sehogy. De ha Önmagatokat nézitek az is elég a meghasonláshoz. Szeretnéd hallani?- szinte már üvöltött. Én tehetetlenül egyre lejjebb hajtottam a fejem. Csend.
• Van olyan köztetek aki úgy jár a világban, hogy látja a szépségét? Látod a délutáni esőcseppekben a tündérek szemét? A régi szobrokban a történelem könnyeit, az emberek mozdulataiban meghallod a zenét? Hallod dalolni a lépéseket? Meglátod egy fában azt, hogy hogyan nőt fel? Észreveszed a téged körülvevő világ ezer és ezer csodáját? A régi mesék is ebből a világból valók. Csak ezredévek óta vakultok. A világ nem változik, csak a köntösét cseréli nap mint nap. Ti pedig mesevilágban éltek, mint mindig is, de nem veszitek észre, mert nem akarjátok észrevenni. Nektek sokkal kényelmesebb siránkozni, sajnáltatni magatokat. Hát ezért vagytok Szabad Rabok. Mert vakok vagytok egy olyan világban, ahol a látványé a főszerep. A látvány a lényeg.- tükörképem hangja elcsuklott. Összetörten, kifulladva elhallgatott.
• Nem így van?-

Csend vett körül minket. Egyikünk sem szólt. Csak hallgattuk a reggeli zajokat. Majd összeszedelőzködtem. Irány a mindennapok taposómalma. Elindultam dolgaimat intézni. Tükörképem utánzott, mozgása kicsit rezignált volt, de ez illett a hangulatomhoz. A házból kilépve enyhülni kezdett a tüdőmre nehezedő éjszakai füst. A reggel csípős hidege valamilyen szinten magamhoz térített. A szokásos reggeli séta következett a buszállomás felé.

Valami viszont megváltozott. Felnéztem az égre. Varjak repültek el felettem. De nem a látvány fogott meg, hanem valami más. Nem csak néztem, hallottam is a szárnyaik csapkodását, károgásukat, amely egy sohasem hallott dalt idéztek fel a fejemben, Követtem tekintetemmel őket, és egy ablakon akadt meg a tekintetem, ahol visszatükröződött a reggeli napfény. Mintha egy pillanatra egy tündér vetett volna bukfencet a fénylő felületen. Megálltam. Körültekintve magam körül, mintha egy új világba csöppentem volna. A mesék világa volt körülöttem. A harmat cseppjeiben tükröződő Serpentina szemek, a felhők szélén játszó szélgyerekek, a szemekben tükröződő szivárvány könnyek. Fantasztikus élmény volt. Először láttam a világot. Azt a világot amiről gyerekként csak álmodozhattam.

A mindennapok mesevilágát.

A napom többi része is így telt. Sok olyan szépséggel találkoztam, amit el sem lehet képzelni, de le sem tudnék írni, hisz nem léteznek tájuk szavak. Mintha az emberi beszéd képtelen lenne a szépet leírni teljes valójában. Este izgatottan mentem haza. Természetesen nem tudtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam. Éjfél körül úgy döntöttem, hogy felkelek, és sétálok egyet a városban. Felöltöztem, és útnak indultam. A kihalt, nagy forgalmú utcákat sárgás fényben fürösztötte az éjszakai lámpák fénye. Csend volt. Csak valami a mélyben zúgott, lüktetett. Nem tudtam elképzelni, mi lehet. Elkezdtem keresgélni. Utcák százait jártam be, és kezdtem elcsüggedni, mert sehol sem találtam a lüktetés forrását. Fáradtan roskadtam egy padra, egy sohasem látott templom kertjében. Ekkor világosodott meg bennem. Elnevettem magam. A lüktetés a város szívének dobogása volt. Ha keresed, soha nem találod meg, együtt létezni vele, viszont könnyű. Kipihenten érkeztem haza. Sokáig aludtam aznap.

Este volt, mikor felkeltem. Elégedett voltam magammal, a világgal. Mindennel.

• Hát nem szép az élet?- boldog voltam és meg akartam osztani valakivel. Tükörképem, fanyar mosolya sem tántoríthatott el boldogságomtól.
• De igen. Most láthattál egy darabot a valódi világból. Most már csak az a kérdés, hogy meddig tudsz úgy élni ezzel, hogy egyedül leszel, aki így lát. - elmosolyodtam.
• Sosem leszek egyedül. Velem lesznek a világosság, és a sötétség Angyalai, mert látom őket, és hiszek bennük. Hallom a varjak táncát, hallom az eső szépségét. A köd zokogását, az élet lüktetését. A halál csendes méltóságát. De valamire kíváncsi lennék. Te ki vagy tulajdonképpen?- kérdőn meredtem tükörképemre. Vártam, hogy mit válaszol. De most Ő hallgatott, ahogyan én tegnap. Lehajtott fejjel. Csendesen. De úrrá lett magán. Megrázta a fejét, szemeiben könny csillant meg. Hangja szebb volt, és szomorúbb mint amit én életemben valaha is hallottam.
• Ki vagyok én? Senki. Csak a te tükörképed. Egy kép. Egy kép a tükörben.

Hát ennyi lenne kis történetem. Nem tudom igaz-e vagy sem. A tény, hogy megtörtént. Nekem a tükörképem a Kis Hercegem. Szerintem mindenkinek van ilyen. Csak van aki nem veszi észre. Nem akarja észrevenni.

Őket sajnálom. Nem lehetnek igazán önmaguk. De mindegy az én szememben ők is szépek. Mert megmutatta nekem, hogy hogyan kell őket látnom. Megmutatta nekem. Ő aki csak egy kép a tükörben.

Vége

Negyedik

Gyűlölöm megnyitni a szívem. Biztos mindenki ismeri a lángokat. Ahogy magukkal ragadnak, és mindent felemésztve tombolnak, ellenállhatatlan erővel, színnel, vonzással…amikor fütyül a forró szél az izzó levegőben, amikor minden lángra kap….egyszerre dobban a szíved, és lüktet az agyad. Azt sem tudod, hogy a racionális miért foglalkoztatott bármikor is…aztán vége. Csend lesz. Egy pillanat alatt. Nincs gőz, nincs sziszegés. Nincs semmi. Csak csend, korom, és pernye. Állsz ragyogó szemmel, és keresed a napot. Valahol a felhők felett. A szívedben még él a tűz. Fel –fel lángol, és ragyog benned, mint egy örökkön élő szellemlény. Könny áztatja arcod, és csak halványan remélsz, hogy a sajgó ürességen túl találsz még zöldellő réteket…fákat, madarakat.. egy eltűnt ösvényt, ahol tegnap még láttad a lábnyomokat. Elindulsz…. saját testedben Avatarként élsz. Lehunyod a szemed, és más életet élsz. Visszavágysz, vonz, kíván, és megpróbálod felidézni, hogy hol kezdődött minden…

Álmaimból felébredve aludtam el. Hittem az életet, és hittem, hogy mindent lehet. Most is hiszem, tudom, hogy képes vagyok bármire, csak égnem kell. ÉGNEM KELL!!!! Ezt felejtettem el. Azt a tüzet ami el van bennem fojtva, amit látsz a szememben, ha mesélek…..mert mélyen bennem két állat lakik. A Fenevad, és az Unikornis. Azt hiszem. Az ő szemükben tükröződik ősi lényem, a legbelső lényegem…. aztán vannak napok amikor a Fenevad életre kel. Ilyenkor látom más szemmel a világot, amiben minden nő lehetséges áldozat. A tudatom legmélyéről dobok rá ilyenkor láncokat, és ismétlem szent mantraként, hogy nem ilyen vagyok….nem szabad… De üvöltenék, és morognék, és széttépném a világot…annyira feszít olyankor a vágy… a vérre, ölelésre…. és arra hogy valaki szemben álljon velem, és érezzem, hogy megtaláltam.

A többi napon csak élek. Az Unikornisnak is vannak napjai. Ő az én jóságom, a mesterem, a tanítványom, az oltalmazó állatom. Az életet védi, nem támad senkire. Általában az ő szemével látom a világot, az életet, a reggelt, a csodákat, a világot. Az Unikornis segít mindenen. Szólnom sem kell, csak ott kell lennem. Tudom, az is én vagyok. A két állat egyszerre. Meg vagyok Én. A három . Folyton változom, és sosem. Az egyetlen igaz valóm, hogy megszűnik folyton minden, és semmi sem marad…újra és újra megújulok, még akkor is ha fáj…na ebbe szól bele néha a szívem.

Olyan sok idő telt el, hogy már nem is tudom mikor kezdődött minden, talán a Kezdetekben, sőt biztos, hogy már akkor megszületett, de most annyira nem mennék vissza az időben, főleg a hitetlenek miatt nem… Mindenem megvan, semmiben nem szenvedek hiányt. Látom az életet, tudom, hogyan kell élni, élvezem a pillanatot, és nem számít néha semmi, semmi. Azt hiszem ez a belső egyensúly az ami valójában alkot… ezt borult fel. Ezt borítottam fel. Éveken keresztül azt kerestem ami még hiányzott. Egy arany pillantást, vagy bármit ami megmozdítja a tüzet ott benn. Az önbizalmam úgy volt bennem eltemetve, hogy azt sem tudtam van e… fel sem tűnt a hiánya…mintha sosem lett volna. Azt sem tudtam, hogy azt a tüzet kerestem. Öntudatlan, vakon, mint egy gyerek, aki még nem tudja, hogy a tűz nem csak szép, de éget.. nem véletlen… rossz helyen, rossz időben? Ebben nem hiszek.

Kitártam a szívem, és az a bizonyos tűz úgy kelt életre, hogy elsőre észre sem vettem, csak a Fenevad érdeklődő pillantását figyeltem. Hajnalban értem haza, egy érintéssel a szívem felett, és egy mosollyal benne. Egy hajszálnyival sem több, nem kevesebb. Hideg víz alatt ráztam a fejem, és vártam hogy kitisztul, de előre hulló hajam szálain a vízcsöppekben nem szűnt meg az a mosoly. Ezután elsötétült minden.

Hidegre ébredtem fel, és sajgott mindenem. A ruhám mellettem, és úgy feküdtem meztelen… nem zavart cseppet sem. Felültem, és megsimítottam a szívem felett. égetett. Belül, kívül, már nem tudom, megengedtem a vizet, hogy kimossam a fejemből az egészet, de a hideg víz minden mást elmosott ezen kívül. A Fenevad ébredezni kezdett… nem találtam a helyem. Úgy járkáltam fel és alá, hogy azt sem tudtam mi bajom van. Valami gyönyörű hiányt éreztem, amit nem tudtam szavakba foglalni, és kerestem az okát. Amikor megtaláltam….. felrobbant valami bennem… szikra volt a mélyen eltemetett tűzre, és tombolva, bömbölve kelt életre… úgy hogy visszariadtam én, és a két állat…. Csak néztük egymás mellett, és nem is értettük, hogyan olvaszt bele mindhármunkat önmagába. Így kezdődött. Igen. Egy érintéssel a szívem felett, és egy mosollyal benne. Azt hiszem ha akartam volna, sem tehettem volna ellene. Ha a mosoly csak egy mosoly marad, és az érintés is csak egy emlék… akkor is ki kellett mondanom, el kellett mondanom. Tüzet gyújtott,….nemcsak bennem. Azt hiszem akkor találtam rá igazán arra aki vagyok. A legbelső nyugalomra, amit a szívem adhatott. Érzett. Jelezte, hogy van… hogy mutatja az utat, és hogy fájni fog, jobban mint bármi, de nem számít, és akkor sem számított. Minden pillanatot ezerszer megéltem, pedig azt aki a tüzet gyújtotta csak távolról nézhettem, meg sem érinthettem, meg sem csókolhattam soha, de még csak nem is mondhattam igazán ki, hogy mit szeretnék, mit akarok, mit tett,…. a rosszabbik oldalam azt mondta, hogy ez gyújtotta a tüzet… a tiltott gyümölcs. Azt hiszem ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna. Vívódásom, hogy helyes úton járok-e hamar válaszokat kapott a világtól. El kellett mennem a közeléből, hogy igazán közel legyek hozzá. A szülőhelyemen jártam, és bevallottam neki, hogy van. Futottam hajnalban az erdőben, a hegyen, a felkelő nap fényében, és azt hiszem választ kaptam. Láttam a házat amiben születtem, és bocsánatot kértem. Mindenért. A bűntudatomért. Az első szerelmemért. A sziklák elfogadták vallomásom. Az erdő is támogatott mindenben. A mosoly ott volt a gondolataimban, a tetteimben, az erőmben, a szenvedélyemben, a kitartásomban, és kitörő vihar dörrenéseiben.

Visszajöttem. A vihar szele lángokká duzzasztotta szenvedélyemet, és nem zártam véka alá. óriási erők ezek… le kellett vezetnem mielőtt bármi t megégetek. Futottam, másztam, edzettem…. és még így sem tudtam aludni… éjjel is folyt a láva… a szemhéjam alól a párnámra…futás közben a világba….semmi nem volt elég. egyre magasabbra csapó tűzoszlop, amit láncra kellett vernem. Azt hiszem sosem voltam olyan erős, mint akkor….

Aztán a tűz visszacsapott önmagára…. kívánja hogy táplálják, hogy vigyázzák, hogy lássa van mit elégetnie…. tehát most itt van bennem… itt ragyog…én látom… de kívül porrá égtek a csillagok….nem alszom…nem álmodok….korom és pernye…. sétáló izzó zsarátrok vagyok…lépteim nyomán a föld felizzik. ..elindulok az ösvények felé…látom ahogy zöld indák sarjadnak az üszkös romokon, és végigrohan az élet a kormos sziklafalon. Sétálok felé. Megállok a tövében. A tetején csillog valami fény. Visszanézek. Elmosolyodom. Az út fájdalmas….

Megragadom az első sziklát, és felhúzom magam. Fogynak a kövek…az erőm…de nem hagyhatom abba. Ezt az utat választottam, és vissza nem fordulhatok… nem akarok. Nem is tudok. A szikla tetején ott a csillogás. Hárman vagyunk. Együtt mászunk, küzdünk… fogvicsorgatva, vállt-vállnak vetve…a Fenevad, az Unikornis, és Én. Belül pedig izzik a tűz…és ott fenn,…. a távolban…. a magasban…ott van… ott van a szikra….

Számozott 1

Nem akartam felfogni, hogy mi is áll előttem, amikor útra keltem, hogy véghezvigyem napi teendőimet. A lámpánál állva inkább csak a szemhéjamon keresztül éreztem a reggeli nap melegét, és hagytam, hogy sugarai ki-be járjanak bennem. Kimossanak mindent, amit az éjszakai álom hordalékai benn hagytak. Pedig igazából nem is tudom, hogy mit álmodtam. Amikor meghallottam a zúgást, résnyire kinyitottam a szemem, és beletelt egy pár pillanatba, mire rájöttem, hogy csupán a gyalogosátkelő zöld lámpája jelez, hogy szabad utat kaptunk. Elindultam hát. Nem láttam, csupán éreztem a munkába igyekvő emberek csoportjait, és valahol a szemem perifériáján fel-felbömbölt a reggeli autókígyó.

Nemsokára elértem a célomat. Az épület, amibe beléptem olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Azzal a különbséggel, hogy a hangyák céllal futnak ide-oda, az itt jelenlévő emberek legtöbbje pedig csak úgy tesz, mintha lenne célja. Elmosolyodtam. Ezt ki kell próbálnom. Összevontam a szemöldököm, és sietős léptekkel forgatni kezdtem a fejem, mintha keresnék valakit. Amikor ismerőssel találkoztam, köszöntem neki, de továbbmentem arra hivatkozva, hogy sietnem kell. Végtelenül mulatságosnak találtam. Miután elfogytak az emberek, valószínű, hogy mindenki belecsöppent valami olyan elfoglaltságba, ami egy időre megfosztotta őket attól a kényszertől, hogy fel-le járkáljanak. Elindultam hát a dohányzóba.

A kijárat mellett áll egy automata. Gondoltam egyet, és vettem egy kávét. Nyomogattam a gombokat, és gondolkodtam a variációkon, amik előttem álltak. Végül természetesen sikerült olyat választanom, ami a legtávolabb állt az ízlésemtől. Mégsem voltam csalódott, a rossz íz abban a pillanatban kijózanított, és figyelmeztetett, hogy én sem céltalanul jöttem ide. Mintha a kávéban elrejtőzött volna valami jelzés, hogy én sem vagyok kivétel, aki mentesül az emberboly szabályai alól. Ez így igaz.

Kiléptem az udvarra, és mélyet szívtam a friss reggeli levegőből. Furcsa dolognak tartottam eleinte, hogy az épület legszebb területe a dohányzó. Virágok, fák, futó borostyán, fapadok, kovácsoltvas korláttal. Az emberfiát szinte csábította, hogy jöjjön ide ki, pihengessen, beszélgessen. Ez az épület dohányzója.

Letelepedtem egy padra, és megtettem a reggeli ceremónia első pár lépését. Meggyújtottam a cigarettát, kezembe vettem a kávét, odaintettem egy félig ismerősnek, közben pedig hátradőlve mélyet sóhajtottam. Hát elkezdődött.

Pár hónappal ezelőtt, úgy hittem sokkal boldogabb sóhaj hagyta el a számat. Egy nehéz időszak kitűnő végét ünnepeltem. Valahogy mégsem jött szívből. Mintha figyelmeztetett volna, arra ami előttem állt. A csúcson voltam, legalábbis azt hittem. Magasról pedig nagyot lehet esni. Nos én lezuhantam.

Most viszont, anélkül, hogy bármi a boly számára feltűnő dolog történt volna, én boldog vagyok. Sokkal jobban, mint pár hónappal ezelőtt. Még tavasszal történt, hogy itt az udvaron, a fagyban, és a ködös hidegben, az egyik fa levelei nem tűntek el. Liláspiros színűk lenyűgöző kontrasztot alkotott a természettel, az időjárással. Érdekes, hogy mégsem vették sokan észre. Pedig itt volt a szemük előtt. Most ez a fa beolvadt a környezetébe. A zöld ágak eltakarják téli arcát, ő pedig most pihen. Átadta helyét a nyári növényeknek. Figyeli, és megérti őket. Tanítómester.

Már éppen belemerültem volna gondolataim kellemes örvényeibe, amikor újra nyílt az ajtó. Egy lány lépett ki rajta, és lesétált a velem szemben lévő padhoz. Ruházata ízlésesen szolid, arcán a lehető legkevesebb festék csak segít az amúgy is kellemes vonásokon. Mikor leült rebbenő mosollyal viszonozta köszönésemet, de közben a szemében látszott, hogy teljesen máshol jár. Figyelni kezdtem. Nem nyíltan mert, arra az ösztönei figyelmeztették volna, hanem csak néha siklott át rajta a tekintetem. Kimondatlan szavak zuhantak a füsttel a levegőbe.

Megbántottam őt. Nem akartam neki soha ártani, és csak azt szerettem volna, hogy boldog legyen. Csak….valahogy….olyan volt mint…egy barát. Annyira szeretném szeretni. Igazán. Úgy ahogy ő szeret engem. Mégis, ha azt akarom, hogy valaha is boldog lehessen bántanom kell. Nagyon nehéz. Annyira kedves, és figyelmes. Bármit megtesz. Csak a szemei. Azokban látom, hogy belül valami egészen más van. Sokkal több, mint amit csinál. Szándékosan nem akarom megérteni. Nem adhatom neki azt amire vágyik, mert nem rajtam múlik. Dühös vagyok magamra, és rá. Miért nem szól soha egy hangos szót? Miért fogad el mindent, amit mondok? Miért nem emeli fel a hangját, ha megbántom? Miért nem..? Csak éjszakánként érzem, hogy néz. Szomorúan. Magányosan. Hiába ölel, és én hiába húzódok hozzá. Ölelése védelmező, de nem úgy mint egy szerelmesé. Reménytelenséget érzek belőle, és valahol tudom, hogy ezt én okoztam neki. De miért nem tud elszakadni tőlem? Büszkeség, vagy kitartás? Miért hazudik magának? Tegnap megkérdezte, hogy szeretem-e. Megmondtam neki, hogy nem, és rábíztam a döntést. Büszke volt, ott hagyott. Hallottam meghasadni a szívét. Hallottam a könnyeket. Láttam, hogy úgy nézett körül a szobámban, mint aki utoljára jár ott. Elbúcsúzott. Nem könnyebbültem meg. Elvesztettem egy barátot. Egy igazi barátot.

Észre sem vettem, hogy kiesett a kezemből a cigaretta. Amikor lenéztem a földre láttam, hogy a hamu egyben van, ezek szerint már percek óta ültem dermedten. A füst felfelé szállt, a lány könnyei lefelé. Ő nem gyújtott rá. Honnan jöttek ezek a szavak? Nem hangok, nem is én gondoltam őket, csak mintha a lányt körülvevő bokrok suttogták volna egymásnak a gondolatokat, és ezek eljutottak hozzám. Tétovázva álltam fel, és megkérdeztem, hogy jól van-e. Felriadt, majd egy nagyon kedves mosoly jelent meg az arcán. Bólogatott, és mondta, hogy semmi baj csak valami belement a szemébe. Elfogadtam. Az emberbolyban nem lehetnek érzelmeid, legalábbis nem nyíltan.

Megcsóváltam a fejem, amikor befelé tartottam az épületbe. Egyszer talán minden ember rájön, hogy az érzelem ugyanolyan fontos, mint a szó. Ha nem osztjuk meg másokkal az örömünket, a bánatunkat, akkor magányosak leszünk. A magány pedig sok esetben nagyon rossz tanácsadó. Mindenkinek szüksége van barátokra, akik mellette állnak. Segítik egymást, aggódnak érte, szeretik. Ez a legfontosabb. Feltétel nélkül szeretik.

Egy ismerős fiú jött a folyosón velem szembe. Elmosolyodott, és kezet nyújtott. Kérdezett, és mondtam, hogy jól.

Tényleg nem akarlak zavarni, de tudnál nekem segíteni? Csak beszélnem kéne, hogyan is döntsek. Te biztos tudsz tanácsot adni, mert valahogy nem tudom, mit tegyek. Dolgoznom kellene, hogy fenntartsam magam, de anyáék nem engedik. Azt mondják, hogy nem alacsonyodhatok le arra a szintre, hogy diákként dolgozzak. Ők sem tették. Nekem viszont ott van a barátnőm, akivel szeretnék utazni, együtt lenni. Hogy ne kelljen azzal törődni, hogy megtehetjük-e azt, vagy ezt. Hogy tényleg egymással tudjunk foglalkozni. Erre nem tudok anyáméktól pénzt kérni. Nem is adnának. Annál szorosabb a nadrágszíj. Mit tegyek!?

Nem értettem miért fog velem ilyen hosszan kezet. Mintha bocsánatot szeretett volna kérni valamiért. Nem tudtam olyan dologról, amivel megbántott volna. Továbbment. Kicsit tanácstalanul álltam a kávéautomata előtt. Mintha mindannyian azt tennénk, mint a kávéval pár perce én. Tudjuk, hogy mit szeretnénk, de csak nyomogatjuk a gombokat, találomra, hogy hátha jobb lesz. El kéne már hinnünk, hogy tudjuk mi a jó nekünk, és a szerint cselekedni.

Megvontam a vállam, és elindultam. A folyosó más volt, mint amikor bejöttem. Tudtam hova kell mennem, mit kell tennem. Megvolt a célom. Ez boldogsággal töltött el.

Egy hangya voltam az emberbolyban. 

Csók

Egy csók volt. Egyetlen mindent elsöprő, és mégis döbbenetes csók. Ahogy ott ültem a földön, és fogtam az arcom, és nem láttam semmit. Játszottunk. Valami labdajátékot. Nem figyeltem és a labda arcon talált. Nem fájt igazán, csak lehunytam a szemem, mert megijedtem. Ekkor éreztem, hogy valami puha ér az ajkamhoz, valami forró, szűnni nem akaró vágy érint meg, és követeli bocsánatom, és mindenem. Félig kinyitottam a szemem, és láttam az arcát. Lehunytam, hogy el ne tűnjön, köddé ne váljon, és hogy mindig emlékezzem erre a pillanatra. Amikor vége lett elmosolyodott. Néztem rá, és ő énrám. Egyre hevesebben vert a szívem. Egy pillanat volt, és menthetetlenül szerelmes lettem. Szinte fájt annyira jó volt.

Erre az intenzív érzésre riadtam fel…

Sötét volt. Egyedül voltam. Az ágyamban, a szobámban. Az ablakon egykedvűen sütött be az utcai lámpa fénye, sárgán, és álmosan. Én pedig ültem az ágyamon, és próbáltam csillapítani bolond szívem dobogását. Összeszorítottam a szemem, hogy el ne tűnjön az álomlány arca, de lassan köddé vált, bármennyire is emlékezni akartam.

Annyira gyönyörű volt. Annyira intenzív volt.

Most is érzem a csókját. Itt van az íze, az illata, az ereje bennem.

Erőtlenül felkapcsolom a fényeket a konyhában, és felteszek egy kávét. Nem érdekel, hogy hajnali háromkor ez még túl korai, nem érdekel semmi. Boldog szomorú vagyok. Álmomban egy pillanatra egy pillanat alatt szerelmes lettem, és boldogabbá váltam, mint sokan egy egész életen át sem.

Most itt vagyok. Egyedül, magányosan, és nincs sehol sem akiért megdobbant a szívem. Eltűnt, mint egy sosem volt álom. Szomorú is vagyok, mert nem emlékszem, és hiányzik.

A kávé lefőtt, és miközben iszogatom, zenét hallgatok. A dallamok beleolvadnak a hajnali ködbe. Egy rég halott költő örök szavai megzenésítve… pont illik ide. A kezembe veszem a laptopot, és böngészni kezdek. Szörfölök, repülök az oldalak között. Nem számít merre, hova, miért. Ömlik a zene, a videó, a riport, a kép, mégsem elég semmi. Csak ülök előtte…Megunom. Felállok, felöltözöm, és elindulok. Talán lesz ma valami, talán megpillantom, talán elhiszem, hogy létezik, hogy van olyan, amikor nem egyedül vagyok.

Talán lesz erőm megtenni, és felhagyni azzal a roppant romantikus életszemlélettel amivel eddig éltem, hogy minden pillanatra készen, továbblépve, messzeségbe vágyva repüljön a lelkem állandóan. Mint egy félszárnyú madár, ami egy helyben köröz, és keresi mesebeli másikszárnyú párját, hogy aztán kétfejű sasként a levegő uraivá váljanak.

Minden pillanatban változok.

Most is.

Érzem a pórusaimon, a gondolataimon, hogy olyan vagyok, mint egy ezerfejű organizmus, amely velencei maszkok tucatjait dobálja száz kezével, hogy megtalálja az érzéseket a maszkok ráncaiban.

Élő, lüktető maszkrengeteg.

A változás állandósága.

Remegek az univerzumban, és majd szétvet az energia.

Női arcok, és mosolyok suhannak el mellettem, és térdelnek a mellkasomra, hogy csókot adjanak szememre, számra. Én szomjas utazóként iszom lelküket, és töltöm fel őket magamból. Magból, erőből, dacból, virágból, vízből, vérből, könnyekből, mosolyokból. Életből.

Lehunyom a szemem. Mind ott vannak bennem. Szükséges rossznak születtem? Azért vagyok, hogy fájjon, hogy erősebbek legyenek, hogy megbecsüljék, ami jön? Vagy egyszerűen túl felszínes vagyok, és csak szeretném, hogy lelket szeressenek bennem.

Szégyellem magam. Hiányzik az álomlány csókja, a szívem verése. Az érintése. Körülnézek. Mosolyok, és unott arcok vesznek körül.

Mennyire egyszerű lenne.

Odamenni valakihez, megérinteni a kezét, mélyen a szemébe nézni, elmondani, hogy Hercegnő, és hogy mindennél fontosabb, hogy itt lehetek, láthatom, érinthetem, és tudhatom hogy létezik. Ellépni mellőle, hogy érezzem mennyire rossz távol lenni, akár karnyújtásnyira is. Lehajtani a fejem, hogy ne lássa arcom pirosát, ami elárulná, hogy izgatott vagyok.

Egyszerű lenne, a valóság mégis más. Szemeim, ezek a gyarló gézengúzok megmásítják a valóságot. Keresik a szépet, a gyönyörködtetőt, és bár nem is tudok róla, de tudatalattim sűrű felhőjéből próbálják felidézni AZT a szépséget, amit álmomban láttam.

Így vakon és süketen botorkálok, úgy hogy nézek, de nem látok. Olyan vagyok, mint a művész aki elvesztette ihletét. Régen a világ legszebb szobrait faragta, de most keresi az okot, a múzsát, az életének értelmét, vagy halálát. Simogatja a durva kőfalat és érzi benne a lüktető sziklaéletet, ujjai végigfutnak a vaskorlátok durván csiszolt felületén, és indákat varázsolnak az élekre…de csak megy, megy a messzeségbe, és nem találja a helyét. Azt sem tudja, nappal van e vagy este, tél vagy nyár, csak annyit sejt, hogy valamit nem talál.

Aztán megtorpanok. Ajkaimon ott az íze. Az álom csókjának, ami az eszemet elvette. Egy falfirkát böngészek egy romos kapu boltívén. " Az álmok elmerülnek, és nélkülük ébredünk…"

Megtorpanok. Nem hiszek a feliratnak. Itt van bennem. Érzem. Annyira hiteles, hogy jobban hiszek az álom valóságának, mint a mindennapok egyszerű taposómalmának. Ez az álom csak csókban oldódik fel. Elmosolyodok. Csak belegondolok, hogy milyen hatása lenne annak, ha azt kérném, ismeretlen, ismerőstől, hogy engedje magát megcsókolni, és ízlelem majd, melyik áll a legközelebb az álombélihez.

De tudom, hogy minden szívnek más az íze. Más a hangja, más a dallama, és máshogy kell fűszerezni. Érintéssel, pillantással, szép szavakkal, vagy csupán hallgatással. Sétákkal, vagy vacsorákkal, filmezéssel, mozizással. Sportolással, bulizással, romantikus gyertyafénnyel, öleléssel. Törődéssel, figyelemmel, kedvességgel, szerelemmel. Ezek adják a szív hangját, ízét, dallamát. Még csak nem is látjuk, csak érezzük.

Milyen az én szívem? Mosoly árnyéka suhan át arcomon. Labirintus. Még én sem ismerem. Van benne egy fonal, ami elvezet legbelülre. Onnan védtelen vagyok. Kétszer, vagy sokszor, hagyták a szentélyt lerombolva, összetörve. Tudom, hogy hagytam bejáratot.. Végül is most is érzem, azt az éjszakai csókot, amire úgy dobogott a szívem, hogy felébredtem…tudom, biztos vagyok benne, hogy ott, és akkor, egy pillanat alatt egy pillanatra, de szerelmes lettem. 

Ez meg az

Az álomban olyanok vagyunk, mint az idegen ismerősök. Bennünk van valami különös érzés, hogy ezt szintén nem tudjuk irányítani, és olyan dolgok is megtörténnek, amik a valóságban sosem. De tényleg valótlan mindez? Tényleg illúzió minden? Hiszen az álmokban látott, érzett titkolt szerelmek pírt varázsolnak az arcunkra, mintha valóban megtörtént eseményről lenne szó. Mi késztet minket erre? MI ez a kapu? Milyen világ? Közös? Egyedi? Mindenki Isten, vagy mindenki senki..

Végtelen világok gyűjteménye az ember. Álmaiban ezeket látja. A dimenzió áll a legközelebb ahhoz, amit ésszel fel tudunk fogni, de szerintem ennél sokkal többről van szó. Álmunkban hatalmunk van. Nem köt minket a valóság hite, hiszen tudjuk, érezzük, bármire képesek vagyunk. Bármi megtörténhet. Lehet a görög istenek olyan halandók voltak, akik a valóságot is álomként kezelték. A hindu hitvilág istenei is halandók? Halandók vagyunk?

Ez a világ most a domináns, és ebben élünk, úgy érezzük. Ezt itt. Tudjuk, hogy az álom, álom, de mennyivel valósabb a hétköznapok fizikai tisztasága? Érezzük a korlátokat. Érezzük a szabályokat és lelkünk berzenkedik mindez ellen. Elfogadjuk a valót, és boldogtalanok leszünk. Az álmainkban szabadok vagyunk. Mint Radnóti. hazajött minden éjjel kedveséhez. Ez a hatalom. Nem más. Megélni a szabadságot miközben rab vagy.

Szerelmek születnek álmainkban melyek sokszor ébren érnek minket. Majd úgy viseljük, mint álmaink szépségét, fürdünk a vágyban, a szerelmek áradásában addig amíg magunkra nem erőltetjük a valóság kemény szintézisét.

De valóban a valóság sivár? Valóban hitetlenek vagyunk? Mi köti meg a kezünk? Sokszor talán pontosan az, hogy annyira csodáljuk az élményt, hogy félünk, mikor tűnik el. A színes szappanbuborékokkal vagyunk így. Óvatosan őrizzük őket, pedig egy idő után kifakulnak, szétpukkannak. Csak az illat marad. Az álom után egy érzés. Aztán az is elhalványul.

Mi az álom? Olyan valóság, ami nem létezik. Vagyis a valóság olyan álom, ami létezik. Nem tudom. Néha álmodom. Világokat. Hősöket. Szerelmeket. Néha érzem az álombéli erdők illatát és szívemet megsebzik a titkos világ érzései. Több életet élek? Talán. Minden este elhamvadok és főnixként születek újjá az álmaimban. Gázolok a halott hamuban, kihalt városok közt. Nézem az emberek kísérteteit, és egy kérdés visszhangzik bennem. Mit tettél ember?

Aztán újra álmodok. Érintést. Szavakat. Ölelést, és szerelmi örvényt. Néha arca is van. Tekintete. Fellobogok. Izzok. Égek. Mint ősi Tűzelem. A Föld formáló ereje. Majd felébredek. Hamuból születve újjá. Lelkemben pedig több szív dobog. Minden álom után egyel több. Ezer szív teste vagyok. Halhatatlan halandó. A valóság vándora. Mosolygok.

Te ki vagy? Hogy ismerlek meg? A valóságban látlak. Érzem hallgatásod. Az álmok összeérnek bennem. A valóság illúzió. Az álom én vagyok. A valóság a testem. Az ad életet mindennek. Amíg itt létezem. Szavakban. Tettekben. Sorsban. Istenben.

Bennünk élnek az istenek. Játszanak, élnek, szeretnek, háborúznak. Ahogy a lelkünk is. A valóság börtönében.

Mi az álom? Én vagyok. Te vagy. Mindenki aki álmodik. Valódi illúzió. Az valóság létezése. Nem egyének vagyunk, hanem a mindenség. Ebbe szeretünk bele. A végtelenbe. Amik valójában vagyunk. Az álom véd meg attól, hogy beleőrüljünk a felismerésbe. Az emberek nagy többsége képtelen lenne ezt még érezni is… Nekik jó érzés kisszerű senkiként élni. Így nem okolhatják saját nyomorukért magukat.

Végtelenek vagyunk, amik egybefolynak. Összenőnek. Szétválnak. Szavak, gondolatok, érzések, álmok születnek végtelen sorban.

A valóságban. Az igaz álmokban. 

Angyal

Barackot ettem. Éreztem az illatát, és ahogy a kés hasította húsát, szinte érzéki élményben volt részem. Az íz édes volt, és elomlott a számban. Körülnéztem, és hallottam a hullámok halk csobbanását, és éreztem a víz tiszta illatát. A fák halkan énekeltek a lágy szellőben, és vidáman rezegtették leveleiket. Mindenki aludt. Kora délelőtt volt, és még a szálloda takarítói is csendben dolgoztak. Eltüntették az este hordalékát, hogy tiszta legyen, mire a vendégek felkelnek. Csendes nyugalomban üldögéltem a verandán. Enyhet adó árnyék takarta el arcomat, de lábamon éreztem a napsugarak játékos vetélkedőjét, hogy melyikük is tud több meleget csempészni bőröm alá.

Gondoltam egyet, és felszaladtam átvettem a fürdőnadrágomat. Óvatosan osontam le a lépcsőn nehogy véletlenül felébresszek valakit.

A parton nem volt senki. A fűzfák lombkoronája kecsesen simogatta az alatta elszaladó huncut hullámokat, akik kacagva szaladtak egymásnak. Lassan sétáltam be a vízbe. Éreztem a nap melegét, a talpam alatt a homok lágyságát, és a víz hűvöse kellemesen kezdett átölelni. Nem haboztam, fejest ugrottam a hullámokba. Először hideg volt, de pár karcsapás után megszűnt ez az érzés. Kék volt körülöttem minden. Nem is akartam a felszínre bukkanni, mert annyira gyönyörű volt odalenn. A víz azonban másként döntött. Átkarolt, és felemelt. Derékig ugrottam ki, és gyémántesőnek éreztem, a szétfröcskölő cseppeket. Éltem. Hihetetlen jó érzés volt. Nem tudtam vele betelni. Ide-oda keringtem a vízben, és mint a kisgyermek, egyre több, egyre érdekesebb csodákra bukkantam.

A testi fáradtság volt az, ami végül a partra vitt. Elnyúltam a fövenyen, és mélyeket lélegeztem. A nap pillanatokon belül éreztette, hogy ő bizony soha nem hagy el, és erős sugarai a vízzel együtt olvadtak belém. Lehunytam a szemem. A föveny nedves homokja kellemesen hűtötte a hátam, és egyszerűen úgy éreztem, hogy ennél jobb nincs.

Ekkor mellém lépett ő. Felnéztem, és rámosolyogtam. Ő kedvesen viszonozta. Kék törülközője volt, és rajta a tenger angyalai, a delfinek. Lerakta a homokra, és besétált a vízbe. Követtem a tekintetemmel. Megdöbbentem. Amikor a vízbe ért, azt hittem, nem is fog elsüllyedni, mert annyira nem evilági volt. Felkacagott, ahogy üdvözölte a folyó. Aztán eldőlt. Mint egy angyal, amikor leugrik, hogy közöttünk, emberek között járjon. A víz sem csobbant utána. Sötét haja szétterült, mint egy lágy legyező, és együtt játszott a hullámokkal. Szemeinek csillogása, olyan volt, mint amikor a napfény megcsillan a vízen. Tündöklő.

Próbáltam levegőt venni, de megvallom, elég nehezen sikerült. Nem mindennap láthatok egy angyalt úszni. Elfelejtettem, hogy hol vagyok. Megigézett a pillanat, és magamban azt hittem, hogy ennél szebbet soha nem láthatok. Ő észre sem vette, hogy nézem. Testvérei, a vízitündérek áttetsző testükkel táncot jártak körülötte, és vele. Kacagtak, és játszottak. Táncolni kezdtek a hullámok dalára. Lehunytam a szemem.

A víz csobogása, a szél suttogása, a nap sugarai, és a föld puhán erős karjai egyszerre jelentek meg bennem. Átengedtem magam nekik.

Amikor kinyitottam a szemem. Ő éppen kifelé tartott. Barna bőre keleti olajként csillogott, és leült mellém. Hallgattam. Kézfején fekete vonalak és formák ősi mintákat idéztek. Egy táncoló istennőét. Én festettem.

Megkérdezte, hogy hogyan is aludtam éjszaka, amire el kellett mosolyodnom. Nem aludtam. Sétáltam. Csodálkozva csóválta meg a fejét, majd beszélgetni kezdtünk. Észre sem vettük, hogy mennyire szalad az idő, és hogy mi is történik körülöttünk.

Véletlenül érintett meg. Azután már természetes volt. Én nem mertem megérinteni. Ember vagyok, hogyan is érinthetnék meg egy angyalt? Kitisztult a tekintetem, és figyeltem rá. Ő is engem figyelt.

Csak azért beszéltünk, hogy ne tűnjön fel egyikünknek sem, hogy szavak nélkül is megértjük egymást.

Később az egész álomnak tűnt nekem. A többiek semmit nem vettek észre a változásból, és én gyorsan csatlakoztam is hozzájuk. A beszélgetések, viccelődések maradtak a felszínen, és mindenki az előző estén történtekről beszélt.

Furcsa érzés volt számomra, hogy mennyire érdekesen reagálnak a múltra. A részeg poénokat a főszereplők szégyennel kevert büszkeséggel fogadják, pedig ez a két érzés teljesen ellentétes.

Néha feltűnt ő is. Angyal. Láttam az értetlenséget a szemében. Tudtam, hogy mi okozza. Nem ismerhetem fel, és nem beszélhetek úgy vele, mint ott a parton. Az nem tartozik másra. Beszennyeznék. Legalábbis én úgy éreztem. Természetesen később rá kellett döbbennem, hogy ezzel én szennyeztem be. Megbántottam.

El sem köszöntünk egymástól, csak valahogy szomorúan egymásra néztünk. Felkaptam egy maszkomat, és vigyorba torzult tudattal elsétáltam. Nagyon nagyot hazudtam a szívemnek. Majdnem mindenki elment már, csak páran múlattuk az időt. Beszéltem, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Túl sok idő telt el mire rádöbbentem, hogy túl harsány vagyok. Elnyomtam a többieket. Ők nem vették észre. Szégyenkeztem.

Amikor nem látta senki, küldtem egy rövid üzenetet a telefonjára. Nem bírtam ki. Gyarló ember vagyok. Koszos lettem. Kívül és belül.

Hazaérve nem érzékeltem semmit. Léteztem, de nem tetszett. A fáradtság néha furcsán játszik az emberrel. Vágyképeket, vagy a múltat hirtelen a lehető legmeglepőbb pillanatokban újra levetíti. Nem a szem előtt, hanem a szívben, és az érzékekben.

Mindent betöltött az angyaltánc.

Amikor kipihentem magam, akkor elindultam, hogy valahogy mégis rendbe tegyem a gondolataimat, és a világnak köszönhetően sikerült is. A természet soha nem hagyja cserben az embert. Engem sem hagyott. Mindig úgy fogadott el, ahogy vagyok, és ez nagyon jól eső érzés.

Igaz, NEKI soha nem hazudtam. Megvigasztalt, és tanácsot adott. Én pedig megfogadtam, és boldog voltam. Nem bántam meg, hogy érezni kezdtem. Felrázott, és erőt adott. Megtanított, és én boldog tanítvány vagyok.

Pár nap múlva újra találkoztam az angyallal. Nem változott semmit. Belül mosolyogtam. Létezik. Ez volt a legfontosabb. Nem értett az igaz, de nem volt még itt az ideje, hogy megbeszéljem vele, mert addig még sok mindennek kell történnie. Én pedig hagyom, hogy minden úgy forduljon, ahogy az magától jön. Ha közbe kell avatkoznom, azt megérzem, de mindent megértéssel, és végtelen óvatossággal kell kezelnem, mert így már látom, hogy minden milyen törékeny.

Aztán az egyik este eljött hozzám a Vándor. Nem láttam, mikor lépett be hozzám, már csak akkor figyeltem fel rá amikor ott ült a csillagok mellett az ablakban. Alakja azt mutatta, hogy hosszú út áll mögötte. Ahogy leültem az ágyra, ő hátradőlt az ablakkeretnek. Válla felett a félhold kíváncsian nézett be a szobába. A csillagok megilletődötten hallgattak, csak Szélkirálynő énekelt csendesen. A Vándor mesélni kezdett. Ezredévek bukkantak ki a homályból, és csodálatos vidékek tárultak a szemem elé. Valahol mélyen a lelkemben folyóként áradtak a mesék, és a Vándor történetei források lettek, amik táplálták ezt a folyót. Órák, és éjszakák teltek el, mire megértettem, hogy miért is jött, és miért kel mindig útra.

Szavak nélkül is megértettük egymást. Mennie kellett, mert ez így természetes. Az utolsó éjszakán pedig egy angyalról mesélt.

Távoli korban, egy távoli világban, távoli hegyekben. A Vándor szemei elmerengtek. Oda tart most ő, bár nem tudja, hol van, csak a szíve mélyén érzi, hogy egyszer meg fog érkezni, és fel fogja ismerni az ő angyalát.

Sokáig sétáltam aznap, amikor a Vándor elment. Minden története ott kavargott a szívemben, és nem találtam a helyem. Az út vitt a hátán, céltalanul valamerre, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy tó van előttem. A város zajai csak nagyon halkan értek el idáig, és azt a keveset is elnyomta a fák suttogása. Sötét volt, és én egy fahídon álltam. A hold fénye holdösvényt varázsolt a víztükörre. A tücskök ciripeltek. Dalolt az éjszaka. A víz csobbanásai, a szél muzsikája mélyen bennem rezegtek.

Ekkor jelent meg az angyal. Először azt hittem, hogy két csillag csillant meg a tó vizén, de ahogy közelebb lépett felismertem őt. A szemei világítottak. Nem szólt semmit csak kézen fogott, és sétálni kezdtünk.

Nem kellett beszélgetnünk. Megtörtük volna a varázst. Ráfordultunk a holdösvényre. Elmosolyodott, és hozzám bújt. Átöleltem, ő pedig ott a hold fényében elaludt. Őriztem álmát, mintha soha többet nem tehetném.

Mikor otthon felébredtem, nem tudtam eldönteni, hogy álom volt-e vagy valóság. Elmosolyodtam. Nem változtat semmin. Bármi is történt. Boldog vagyok. 

Kezdetben

A kezdetben volt a Semmi, és a Minden. Ketten léteztek, és egyben nem. Aztán megtörtént az élet. Az élet halált nevelt, és fényt hozott. Ahová a fény esett, megjelentek az árnyékok. Egy ilyen árnyékból születettem én.

Ezredévek teltek és még mindig nem volt vége a kezdetnek. Az égbolt, és a tenger elborított mindent. Egyformák voltak, mint a szeretők, akik örökké egymásnak élnek. Tükörképek voltak, és soha nem hazudtak a másiknak. Ha figyeltem őket mindig szomorúan boldog voltam. Aztán egy napon megláttam a Napot.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Az időnek itt nincs jelentősége. Akkor tűz született az égbolt, és a víz nászából. Ahol testük egyé vált, egyszer csak izzó fehér fénycsóva hasított keresztül minden létezőt. Tövében bömbölő mélyvörös izzás kélt, és tűzvörös lángok csaptak az ég felhőire, és a tenger habjaira. Sírt az ég, a tenger fehér fátylat nyújtott felé, hogy könnyeit felitassa.

Együtt zokogott minden. Én is sírtam. Egyedül. Magányosan. Elbújtam egy hullám habja mögött, és ekkor éreztem, hogy érzek. Először. Szenvedtem, és a fájdalom mély volt. Tengermély. A napra néztem. Tudtam mit adott. Először éreztem milyen a Szenvedély.

Minden zúgott, és harsogott. A mindenség is zokogott. A nap magasra emelkedett, és csodálkozott. Egyedül volt. Ekkor tüzéből rőt nyilakat formázott, és a semmibe vágta őket. Ebből születtek a csillagok. A nap harcolt. A létező semmiből valamit formált. Fényt adott. A tenger, az égbolt, a felhők, és az árnyékok nem értettük őt. Csak néztünk, és életünkben először félni kezdtünk.

Akkor a víz hullámai megcsókolták az eget, és a csókból ifjú lány született. Ezüst fénye végigsimított a habokon. Majd alázatos arcát a nap felé emelte. A nap tüze fehér lett, majd mélyvörös. A lány mosolya együtt változott a nap arcával. Keresni kezdték egymást, és elhagytak minket. Mindent sötétség borított be.

Csak az ég felett csillogtak a csillagok. Fényüket a nap adta, de arcukat a Hold anyja. Nem voltunk egyedül. Minden csendes, és nyugodt lett. Elaludtam a hullámok felett.

Ébresztőmet egy hang törte meg. Zöld élet született. Rácsodálkoztak a semmik és a mindenek. Én is megnéztem. Mindenki sóhajtva csendben lett. Ekkor jött a nap, és tüzéből egy kicsit a zöld magba vetett. Az nőni, énekelni kezdett. A vízbe gyökeret eresztett, és gyökerei között föld született. A mélybe küldte a tüzet, hogy örök életet adjon a helynek, ahol megszületett. Így lett a Föld.

Másnap nem hittem fülemnek, suttogás keltett. Levelek táncoltak széltáncot, amit a hullámok keltettek. A levelekből színek születtek. Nem tudtuk, hogy miként hívjuk őket. A nap világa, adta az ötletet, hívjuk virágnak mindet. Megszülettek, a gyümölcsök, a magok, és egyre több föld jelent meg a víz felett. Átváltoztak, és kedves anyaként táplálták gyermekeiket, a növényeket. Ők adták ezt a nevet.

Olyan sokan voltak. Nem tudtam aludni tőlük. Megpróbáltam beszélni a fénnyel, hogy segítsen elaltatni őket, ő pedig beszélt atyjával a nappal. A nap nyilát a vízbe dobta, abban pedig mozgó élet keletkezett. Ezüst szerelmének ajándékul, ezüsthátú halak, kiknek nem volt szava, csak karcsú ezüst nyíl teste. A halak a növényekhez mentek, hogy aludjanak, de néhányak a földön maradtak, és járni kezdtek. Változtak, mint a tenger habjai, anyjuk a növény pedig táplálta őket. Nem győztem csodálkozni. Pár ezredév, és minden megváltozott. Én pedig még mindig magányos vagyok.

Amikor a nap visszajött a földre, elbújtam. Láttam, hogy anyám az árnyék is ezt teszi. Vele ellentétben azért én leselkedtem. Láttam a napot a földbe nyúlni, és abból új alakot kiemelni. Csodájára járt a mindenség, csak a semmit nem érdekelte. Az új teremtmény vízből, növényből, állatból, tűzből, földből, és szélből volt. Nem csinált semmit, csak létezett. Ő volt az első akihez a nap a Holdon kívül hozzáért. Semmi nem aludt azon az éjszakán. Aztán reggel, amikor a nap visszatért, a teremtmény megmozdult. Testében forogni kezdett a víz, és megszilárdult a föld. Szemében tűz jelent meg, száján ki és bejárt a levegő. Felnézett az égre. Onnan apja a nap nézett vissza rá. Aznap a teremtmény evett. Ivott. Lélegzett. Estére szomorú lett. Egész nap csak elvett. Ekkor megszólalt.

• Élet. –

Adott, és ettől megnyugodott. Megszületett a Hang.

Másnap reggel elindult és nevet adott mindennek. A Hang által megszülettünk. Csak én nem, mert elbújtam előle. Nem tudom miért, de féltem tőle. Este köré gyűlt minden. Hallgattuk a mesét, ami rólunk szólt, és csodálkozva néztünk egymásra. Nem tudtuk, hogy mások vagyunk. Különbözünk. Ő mondta. Senki nem hitt neki.

Másnapra eltűnt. Nem látta senki, még apja a nap sem. Nekünk hiányzott. Halál. Most találkozott vele a minden először. A nap újra a földbe nyúlt, és két teremtményt emelt ki. Tudtuk mi fog történni. De nem úgy lett. Vigyáztak egymásra, de ők teljesen egyformák voltak. A semmi, és a minden elcsodálkozott. Ez először fordult elő. Most már tudtuk, hogy a kezdetnek még nincs vége.

A teremtmények új alakokat formáltak. Együtt csinálták, egy titkos kertben. Amikor harmadnapon elősétáltak a kertből elégedettek voltak, és megváltoztak. Egyikük olyan lett, mint egy csillag, a másik pedig, mint az űr. Kezet fogtak, és elrepültek a végtelenbe. Így született az Egyensúly.

A kertből pedig előjött két csodálatos alak. Úgy hívták magukat, hogy Férfi, és Nő. Bennük volt az egész világ. Csak láthatóan láthatatlanul. Minden szót a Hangon ismertek. Egyedül ők. Akik azt mondták, hogy Emberek.

Engem is észrevettek. Nem tudtam elbújni előlük. Félve fogtam meg a kezüket. Elvezettek egy titkos kertbe. A fákon különös virágok, és gyümölcsök nőttek. Ők úgy hívták, Történetek.

A bűn

Sokáig ültem, és figyeltem a fákat. Meséltek ezer, és ezer órákat. Elmondták, hogy a mindeneken túl, amikor még csak a minden volt és a semmi, álmodtak a bűnök. Álmodtak azokról, akikben megfogalmazódhatnak, akik elhiszik, hogy vannak. Ekkor eljött az ember. Az a fa, ami az ember történetének gyümölcseit érlelte, hűsítően borult homlokomra. Láttam a képeket, s láttam ezredéveket. Hallottam háborúk zaját, gyermekek sírását. Láttam a sötétséget, és láttam a fényt. Aranykort, ezüstöt, és a hősök korát.

Meséket énekeltek az ember fiai, és lányai sok milliónak adtak életet. Emlékeik a Hangon terjedtek, de szavaik emberöltőkkel változtak, és tűntek csak meséknek. Figyeltem, mert az egyetlen voltam, aki minden gyümölcsöt hallhatott. S láttam a bűn születését.

Amikor az ember elhagyta a titkok kertjét, az állatok és a növények megsiratták őket. Könnyeiket felszedte a nap, és a hold is csak mosolygott. Megígérték, hogy velük lesznek, addig, amíg vége nem lesz a kezdetnek. Mindenki megnyugodott. Én mégis utánuk mentem.

Követtem útjukat a végtelenben, ahol csak a homok, és a szél lakott. Láttam őket összebújni, csendben szavak nélkül szólni. Már alig emlékeztek, hogy mikor néztek fel a napra, vagy mikor mosolyogtak a holdra. Még engem sem láttak. Én pedig remegve meséltem a homokbuckáknak.

A hajnali pára volt az italuk, és ők ittak. Aztán megcsókolták egymást. Mindketten forrásai voltak az életnek, ezért egymásból ettek. Majd harmadnapon megszületett első fiuk, aki három napig csak anyatejet ivott. Nem ismerte a hangot. Olyan volt, mint az első, aki hatodnapon a napba nézett. Csodálva figyelt engem, mindent látott egyszerre, és semmit sem. Ha a férfi és a nő nem figyelt, odaosontam hozzá, és csodás álmokat meséltem álmainak. Elmondtam a bűnöket, és a történeteket. A fiú megértette. Harmadnapon megcsókolta szüleit és útra kelt. Követtem.

Elhagytuk a sivatag földjét, és úttalan erdőben vágtunk át. Én átmeséltem neki minden éjszakát. Aztán egy tisztáshoz értünk, hol hófehér szarvas játszott egy hófehér lóval. Az ifjú kergetni kezdte őket, azok pedig szélvészként vágtattak előtte. Még soha nem láttam ilyen csodálatos állatokat. A hegyekbe vezettek minket, ahol egy meredélyen a szarvas toppantott egyet, és fehér madárrá változott, felrepült az égboltra. Az ifjú elérte a lovat, és hátára pattanva vágtatott tova.

Éjszaka közel voltunk a csillagokhoz. Azok halkan csillogtak nekünk, és elmesélték az ifjúnak a teremtés napjait. A tűzből születés pillanatait. Én sírtam. Annyira csodálatos volt. Az ifjú pedig felállt a legmagasabb sziklaoromra, és nagyapja hagyatékát, tűznyilakat idézett le oda. Lelkéből életet lehelt beléjük, és ezer férfi szemébe adott leheletet. A férfiak megértették. Elindultak, hogy párt találjanak. S hírét vigyék az ember királyának. Az ifjú megöregedett. Én mellette maradtam, mert látott, és ezzel elnyerte szeretetemet. Háromszáz év telt el nyomtalanul, míg egy napon a férfiak apja így szólt hozzám.

- Menj kedves barátom, kutasd fel fiaimat, és meséld el nekik halálomat. A testem táplálja a hegyek örök földjét, hogy szemeik a hegyek ormában az én lelkem tüzét leljék. Add át ezt minden férfinak, hogy a nap útján mindig járhassanak, és tanítsd meg nekik, hogy egyedül csak vándorló madarak, kik fészküket nem lelvén, céltalanul bolyonganak. Keressék meg a Föld, és a Hold anyját, és kérjék áldását. -

Így szólt, majd a kezembe adta lelkét, én pedig emeltem neki örök, és elpusztíthatatlan szentélyt. Háromszor néztem végig a nap felkeltét, háromszor figyeltem a hold keringését. Néztem keletre, néztem nyugatra, szívem elindult északra, lelkem délre. Bejártam a világot, az első férfiakat keresgélve. Megleltem mind, és csodálkozásom komorsággá változott, mert láttam öreg gyökértelen fákat, és tudtam, hogy ők nem láthatják soha az én hazámat. Nem hallották szavam, akárhogy is ordítottam.

Harmadnapon három férfi jött elém. Nem bújtam sehova. Reménytelenségem szilárd volt, és ostoba. Ők megálltak, és fejet hajtottak, kérték szavam, adjam hírét apjuknak. Én pedig elmondtam az utolsó szóig mindent, amit az elsőszülött rám hagyott. Könnyes szemmel hallgatták, végül szavukat adták, hogy úgy tesznek, ahogy atyjuk kívánta. Megkeresték a Hold, és a Föld anyját, és hozzá fohászkodtak. Gyökeret kértek, ő pedig megnyugtatta őket.

- A gyökereket nem kell látni - mondta a bölcs asszony – elég, ha tudjátok, hogy vannak, a leányok már nagyon régen várnak rátok. De ne feledjétek, testük minden holddal megújul, hogy gyökereitek forrásai lehessenek. Tartsátok őket tiszteletben ezért, és háromszor három hónap múlva új fát nevelhettek. -

A férfiak letérdeltek a Föld, és a Hold anyja előtt, és könnyeikkel áldoztak neki. Ahová cseppjeik hulltak, fiatal csodaszép asszonyok bújtak elő, és ölelték át szeretettel őket. A férfiak szétváltak, hogy kertjeik egymás mellett lehessenek, fiaik és lányaik egymás mellett élhessenek.

Kertjeik pedig nőttek, terebélyesedtek. Telkeiken béke és nyugalom lebegett. De az első férfiakból egy gyökértelen fa megirigyelte a három férfi nemzetségét, és a húshoz fohászkodott segítségért.

Aznap éjszaka hallottam üvölteni a semmit. Az ezredévek óta pihenő álmok a bűnök végre felébredhettek. Gyökértelen fa húsa szólította őket, torz teremtésre, torz életre. Aznap éjszaka megszülettek.

A férfi elrabolta a lányokból a szépeket, és húsával fakasztott méhükben életet. A nők sírtak. Sírtam én is, mert ezzel az éjszakával végleg láthatatlan lettem az ember fiai, és lányai előtt, és végig kellett néznem, hogy a kerteknek magva szakad, mert a húsból új fenevad született Az első ember, aki állatot evett. Ölt, gyilkolt, kegyetlenkedett. Apja örökségével nemzett, új és új kerteket. De ezek inkább voltak aklok, ahol veszélyes vadállatok tanyáztak, akik éjjel sosem volt isteneket imádtak.

Egyedül a nők tartották meg anyjuk emlékét, de titkolták minden férfi előtt, mert nem maradt más nekik, csak ez a szentség. Így történt, hogy egy napon nem tudta a férfi, hogy mit gondol a nő, és ez így maradt.

Nemzetségek születtek, a bűnnek új és új formában adva életet. Nem hittem el, hogy mindez ily gyorsan terjed, alig pár száz év, és a világ veszettségtől terhes. A Hangot már csak alig egy-két ember ismerte, amikor a hegyekből előjött egy vén remete.

Csendes volt, mint a tavaszi virág, és szelíd, mint a nyári szellő. Magához intette a legfőbb bűnösöket, és mesélt nekik. Egy cseresznyefáról. A bűnösök mind megtértek. Szomorúan végignéztek a világon, a háborúkon, a síkságokon. Majd követték a remetét, és elmentek a hegyekbe, hogy ők legyenek a Szerzetesek. A Hanggal tudók, az Isten közeliek.

Távozásukkor döbbent volt a világ, így lett népekből szántóvető, favágó, és király. Országok születtek, akik a volt királyok visszatértét várták. És ezredév múlva, mikor emlékük már porba hullt, visszatértek a pátriárkák. Nem kértek hatalmat, csak egy helyet a királyok háta mögött, hogy védjék őket a bűnöktől, amit ősüktől örököltek.

S eljöttek a nyugodt évek, egyesült a világ, és létrejött a legnagyobb királyság. Az egyetlen földön, ahol elfért, tengerekkel körülvett zöld nyakék. Dal, és zene szállt a levegőben, tornyok emelkedtek csillogón a nap felé. Fák zöldelltek az udvarokon. Nem volt szegénység, és nem volt gazdagság. Mindenki az volt, ami a világ, amikor megszületett.

A helyet úgy hívták: Édenkert.

A változás

Ismertem egy nagy tudóst a királyságban. Az emberek Szent Öregnek hívták. Övé volt a legszebb kert a városban, naphosszat hallgatott, és nézte a köveket, a virágok növekedését, a madarak csiripelését. Én is nála laktam. Kis kertjének, kis tavában, a hullámok közt megbújtam. Eljött egy reggel, amikor az egyik fa hullajtani kezdte leveleit. A Szent Öreg csodálkozva nézte. Most köszöntött ősz először a vidékre. Ezernyi szín, s milliónyi új hang volt a kezdete az új végnek és az új változásnak. Amikor a nap delelőre hágott, a kertbe jöttek a pátriárkák, és szavaikkal a változás szelét hozták. Az öreg bölcs meghallgatta őket, majd szentélyébe kísérte mindegyiküket. Soha többé elő nem jöttek.

Pár nap telt el, mikor az országot először érte a Nagy Hideg. Északról fagyot hozott. S nyomában megfagyott virágok aludták téli álmukat. Az emberek a házakra ajtót, ablakot szereltek, és elzárták magukat a többi családtól. Mindegyiküknek a háza lett a világ közepe, és megerősödött a család szentsége. De mikor tavasszal előjöttek, nem értették egymást. Mindegyikük más, és más nyelvet beszélt, s mondanivalójukat végig értetlenség kísért. Elhagyták hát a szent várost, hogy családjaikkal új helyre menjenek, új országot telepítsenek. Voltak, akik a hegyek felé vetették útjukat, voltak kik a sivatagban lelték meg otthonukat. Megváltozott szemük, és bőrük színe, testük, szokásaik a másiktól fallal lett körülvéve.

Egy nép, akit a nagy király vezetett, útjába sok ezer szenvedés esett. Őket követtem, s segítettem, mert vérükben ott volt atyám tüze, a hold mosolya, és a három férfi öröksége. Egyszer a sivatagban egy hideg éjszakán, fohászkodni kezdtek a mindenek urához, és tudtam, hogy atyám a fény meghallotta őket. Erőt adott nekem, hogy melegítsem ezt a nemzedéket. Én pedig izzó lángoszloppá változtam, és hívtam, védtem őket.

Elindultunk hát az ember útján, ami újra visszavezet minket a nagy nyugalomhoz, és békességhez. Utunkat ezer mord férfi zárta, és a nép könyörgéséből így lett ezernyi könny, a világ megtisztítására. Ez volt az első Özönvíz.

A legelső vízcseppből született, a későbbi emberek anyja, ki bárkáját saját testéből faragta.

Elvitte az életet egy messzi partra. Ott sokáig nézte kertjét, csendben ringatózva, várva, hogy gyermekei termékeny virággá alakulva, kertté váljanak, és a mindenségnek könny áldozatot hozzanak. Aztán egy napon, a Hold megszólította.

- Kelj fel lányom a tenger habjaiból, és nyújtsd két karodat felém, én magamhoz emellek, és termékenységed hozza el a világnak az örök bölcsességet. Fiadból, lányaidból dicső nép lesz, kinek sorsa a szív, és szivárvány útján vezet. Addig majd telnek az évezredek, és lassan mindent újra építenek. Jer, hát a hold ösvényén lányom, és hallgasd éneküket. -

Az anya meghallotta, és a szó az ő lelkét tengermélyen meghatotta. Könnyeivel megöntözte őket, és lányainak vizet adott, hogy a kis növényeket abban neveljék, öleljék, és etessék. Ők ezt az ajándékot testükbe fogadták, és szívük alá zárták. Így lett a születés előtt a teremtés csodája, minden emberben háromszor, három hónapig újra megírva.

A kert pedig nőtt és növekedett. Számuk százról ezerre, ezerről tízezerre emelkedett. Ekkor szólt a legidősebb fiú, ki azóta agg öregember lett. – Fogjátok meg egymás kezét gyermekeim. Érezzétek, hogy aki mellett álltok, ugyanaz, mint a ti kezetek. Nem vagytok mások, csak másmilyenek. Szívetek egyszerre dobban, és egyszerre látjátok meg a reggeleket. Most utoljára fogtok így mindenkivel kezet, mert holnap nagy út vár rátok, hogy megtaláljátok örök hazátok, ott ahol a világ született. – A gyermekek sírtak, és könyörögtek. Nem akartak elválni, szerették egymást, apáikat, nagyapáikat. Csak az öregek mosolyogtak, könnyes szemmel. Mert ők még emlékeztek az áldozatra, hogy vizet kell adni minden nagy útra. A legidősebbek egy kis kertben gyűltek össze, egy virágzó barackfa mellett. Nem szóltak, nem bólogattak, csak vártak.

Tudták, hogy eljön az idő, mikor a földből hegyek nőnek, patakok fakadnak, és a világ ezernyi arcra születik. Éjfél volt. A város szíve egyszerre dobbant, és az egész világ válaszolt rá.

Megremegtek az árnyékok, és új életre keltek. Földből föld lett, vízből víz, tűzből tűz, szélből szél. Akkor kezdődött minden. A világ megremegett, és vajúdó asszony nyögésével tüzet eresztett. A nap, és a hold messze fenn vigyázott, én sírtam egyedül, mert minden megváltozott. Égig érő hegyek nőttek, forrásokból tengerek fakadtak, virágokból fák lettek, és láttam a napot sírni. Könnyei a földre hulltak, és ott városok születtek, égő bélyegek, ragyogó, szikrázó aranytengerek. A hold óvón betakarta őket, rájuk földet eresztett, hogy a városok meg ne sérüljenek. Azok pedig gyökeret növesztettek, hogy gyökereik a hegyek megkövesedett virágaként apjuk elé, a napvilágra kerüljenek.

Ekkor döntöttem úgy, hogy megpihenni visszamegyek a hegyek szentélyébe, ahol barátom álmodja örök álmát, a férfiak útját. És csodáltam az új világot. Zöldellő mezők, virágzó erdők, kékszemű emberek. Barna bőrű ifjak, és galambősz öregek. És senki nem látott, vagy hallott. Már lassan ezer éve nem hallottam a Hangot. Láttam, ahogy a Nép útra kel, hogy meglelje a hazát, és hogy elkezdje évezredes utazását.

Az érintés

A hegyek között zúgó patakot, és új köveket találtam. Mindegyik susogott, és fecsegett, mintha eddig nem beszélt volna eleget. A távoli erdőkből idáig hallatszott a fák éneke, a széllel való örök ölelésének gyönyöre. Jó volt itt lenni. Leültem pihenni. Csak egy kicsit magas, kicsit nagy kőre, hogy nézhessem a világot, és figyeljem, meghalljam a Hangot. Úgy szomjaztam, mint az első emberpár, de rajtam nem csillog a harmat, ha hajnalban megnyitom ajkamat.

És ekkor csengő virágének. Lobot vetett szívemben egy Hang. Életet, és lélegzetet dalolt. Eltévedt madár volt, egy sokkal későbbi korból, álom a múltból. A jövő elképzelhetetlen messzeségéből. Kereste párját, és kívánságát énekelte bele a napba, a holdba, az égbe, a mezőkbe, a semmibe, és a mindenségbe.

Futni kezdtem, úgy ahogy sosem futottam, láttam, úgy ahogy sosem néztem, hallottam, de azt, mit meghallani nem lehet, és éreztem, éreztem az érzelmeket. Kacagtam, pedig kacagva futni nem lehetett. Repültem, pedig szárnyam sosem nőhetett, és víz alatt voltam, pedig úszni sosem tudtam. Ekkor értem mellé az égbe. A hegyek rejtekébe, egy kék tisztás közepébe. Ott ült, és rám nézett. Még soha nem láttam szemekben ilyen mélységet. Egyszerre volt apja, és fia az egész emberségnek. Megfogta kezemet, és megcsókolta fejemet. Kósza tincseimet egyenként rendezte sorba. Szomorúan, vidáman mosolyogva. Majd maga mellé ültetett. Megszólalt és szívem reszketni kezdett. Csak a Hangon mesélt, a kezdetről, és mindenről. Az életről, a halálról. Elmondta, úgy ahogy volt, az egész világot, és szerelmet vallott.

Mesélt a nőről, és a férfiról, és a közöttük lévő életről. Miként születnek mozdulatok, életek, érzelmek egy érintésből.

Elmondta, és én láttam, hogy a találkozások meg vannak írva az érintésekben. Írott jelek a lélekben, és a szívben, a szavakban, és a figyelemben. Mert megérinteni a bűn születése óta csak a hússal lehetett, és én hiányoltam, nagyon hiányoltam az érintéseket. Most megérthettem, hogy amikor a Hang szól, megérinti valami a szíveket, a szellemet, és megindítja a test templomának imáit, a magától adott fényt, a szeretet, a hitet, mindent, amit a szív által meg lehet.

Láttam, hogyan izzad az ember vízáldozatot érzelmeinek, az élet érintéseinek. Hogyan ad a férfi nőnek, és a nő hogyan fogadja, magába a szent életet. Ők akkor még nem látják a gyermeket, ami áldozatukból a jövőben megszületett. Mert a gyermek olyan, mint én, ki a Hangot nem hallja, eljövendő gyermekét sem láthatja.

És láttam embereket, akik mesélnek ezekről az embereknek. Azok hallgatják, mint mesét, és szent éneket. Érzik, hogy valami megérinti őket, pedig a Hangot hallják, és azt meghallani, meglátni nem lehet.

Én pedig hallgattam Őt. Az örök meglévőt, a mesélőt, a gyermeket, és felismertem benne, a fehér szarvast, amiből madár lett. Fejemet ölébe hajtottam, és csak hallgattam, ittam a Hangot, az pedig álomba vezetett.

Az álomban pedig egy ember megérintett. Éreztem, ahogy a világon egyszerre milyen sok az érintés, és egyszerre érintettek meg. Borzongtam, és nagyon jól esett. Én, aki még sosem beszélhetett, nem ölelhetett, nem énekelhetett. Megköszöntem az embereknek, hogy élnek, és lélegeznek. Lélegzetükkel pedig állandóan tisztítják lelküket. Ők akkor hallottak engem, tudom. Majd elsüllyedtem valami puha melegségbe. Azt hiszem a bölcs szeretetébe.

Hajnalban a harmat ébresztett. A bölcs nem volt sehol, de ajkamon hűvös csókként harmat remegett. Könnyel áldoztam az ajándéknak, és tudom, hogy életemnél is fontosabbak a reggelek amikor, ha csak egy pillanatra is, de érintést érezhetek.

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Sed ut perspiciatis unde omnis iste natus error sit voluptatem accusantium doloremque laudantium totam rem aperiam eaque ipsa quae ab illo inventore veritatis et quasi architecto beatae vitae dicta sunt explicabo nemo enim ipsam voluptatem.