Karácsonyi csend

A csend vette körül. Ő maga is meglepődött, hiszen ilyenkor karácsony előtt mindig is nagy volt a rohanás, a zaj. Kora este volt. Ez persze alig számított, hiszen már délután négy körül sötétedett. Az autók fényei, a kürtök hangja, az adventi rohanás...magával ragadta, ő is futott. Nem tudta hova, és miért siet, de igyekezett. Hiszen körülötte mindenki ezt tette, akkor ő miért is ne. Boldogan csapott bele a lázas ünnepi versenyfutásba. Élvezte, hogy érzések borítják el, amiben megküzd az utolsó akciós égősorért, meg a Lidl-s leárazott péksüteményért. Aztán mikor hazaért, fejcsóválva rakta félre szerzeményeit. Égőre nem volt már szüksége. Péksüteményt meg nem evett. Azért boldog volt. Az utca végén volt egy kis hétvégi ház, amiben egy magányos idős férfi éldegélt. Az ő küszöbére csempészte a finomságot. Remélte, hogy az öreg hamarabb fedezi fel, mint a környéket néha végigportyázó vaddisznók. Hazaérve tompa ürességet érzett, és úgy gondolta, hogy ideje újra felpörgetnie magát. Kocsiba ült, és visszahajtott a városba.

Kora este volt. Mégis...valami megváltozott. Az utak üresek voltak. A lámpák sárgán, kissé bágyadtan villogtak, és valami megfoghatatlan puhaság költözött a házak közé. Bezárta a kocsit, és kezét zsebrevágva elindult felfedezni, hogy mi is az oka ennek a nagy csendnek. A köd, a füst, ami paplanként takarta a várost, már hetek óta, puha téli paplanként takarta a jövőt, és a múltat egyaránt. Nem úgy volt üres a város, mint egy rossz filmben, ahol eltűnnek az emberek, hanem mindenki hazament. Az is, akinek amúgy nincs hova hazamenni, valamilyen rejtélyes oknál fogva talált egy helyet, ahol otthon érezte magát, és békésen üldögélhetett. A férfi csupán saját lépteinek neszét hallotta. Aztán kuncogásra lett figyelmes. Megállt. Egy kapualjból fiatal pár bontakozott ki, és futásnak eredtek. Elöl a lány rohant, mintha menekülne, de boldog kacajából érezni lehetett, hogy csupán azért fut, hogy elrohanjon saját, óriási érzelmeitől, mert különben belefulladna a boldogságba, és hogy adná ki magát, hogy csak úgy eltűnjön, amikor ilyen megfoghatatlan csoda veszi körül. A fiatalember kipirultan követte, kezük összeforrva. Ő nem szól semmit, csak nézi a lányt, ahogy őseink tekintettek pogány istennőkre valamikor a korok hajnalán. Nincs semmi ami szavakkal leírná, hogy ő mit érez. Csak néz, és abban benne van minden. A világ csak díszlet körülöttük, ezért mindegy milyen alakot ölt. A köd átkarolja őket, és egy pillanatra szétrebben, amikor megtorpannak, hogy eltűnjenek egymás ölelésében.

A férfi mozdulatlanul állt a járdán. Beszívta magába a jelenetet, ő sem volt több, vagy kevesebb, mint a járda mellett álló görcsös fák, akik mozdulatlanul nézik már évtizedek óta a ködben rejtőző csókokat, öleléseket, könnyeket.

Percek teltek el, mikor a lassan hömpölygő formák egy apró fekete kendőt engedtek ki karjaikból. A kendő lassan mozgott. Botja volt. Lélegzete. Apró gomolygó páraifjoncok. Évei voltak. Sok tucat. Idős hölgy botorkált egyedül a sötétben. A férfi nem akarta megijeszteni, hátrébb lépett az árnyékok közé. A néni arcán nyugalom és béke. A templomba tartott. A hatalmas tölgyajtó közepén kisebb ajtó volt, ami nyikorogva kinyílt. A férfi eddig észre sem vette, hogy ott egy épület. Kilépett az árnyékokból, és megállta a templom előtt. Felnézett a tornyára, csak úgy megszokásból, hogy a pallos, vagy a buzogány tekint vissza rá. Persze ez csak az ő képzeletében ilyen...

Bentről énekszó hallatszott. Az ajtóhoz lépett, és résnyire kinyitotta. Nem érezte, hogy nyugodt szívvel bemehetne. Viszont a dalnak nem tudott ellenállni. Nem ismerte a templomi szertartásokat, sem hogy mi illik, mi nem illik, folyton zavarban volt ha bent kellett lennie, miközben mások is ott vannak. Ő inkább egyedül szeretett Istennel találkozni. Valahogy így alakult...

Vegyes kórus énekelt angyali hangon. A dal magával ragadta. A szívében született a szépség, amit a hangok formáltak virággá, és nyitottak ezernyi apró szirommá. Tavasz volt benne, meg nyár, és színpompás ősz, meg csillogó tél. Örvény, öröm, szépség. Lehunyt szemmel hallgatta. Aztán szépen lassan elillant az érzés. A dal megszelídült. Beleolvadt a templom puritán szépségébe. A gyertyák fényébe.

Megpillantotta az idős nénit, aki gyertyát gyújtott egy szentkép előtt, és valami csoda folytán hallotta, hogy a gyermekéért imádkozik. Akit már olyan régen látott. Csak ennyit kért. Egy rövid látogatást.

A férfi szíve elszorult egy pillanatra. Aztán valahogy, maga sem tudta miért, megnyugodott. A gyertyák fénye tette volna, de érezte. Tisztán érezte, hogy jó lesz. Nem tudta miért, nem tudta hogyan, de azt igen, hogy az ima meghallgatásra talált.

Kilépett a templomból, és zsebre vágta a kezét. A csend visszatért. Neki is ideje volt hazamennie.

Amikor beült a kocsiba, ösztönösen balra indexelt amerre lakott. Aztán jobbra kattintott, és elnézést kért a mögötte jövő magányos kocsitól.

Útközben megállt tankolni. Éjjel volt mire megérkezett. A kapu kicsit nyikorgott mikor kinyitotta. Torka elszorult, és egy pillanatra ugyanolyan izgatottságot érzett, mint gyerekkorában, mikor karácsonykor apáék átküldték őt és a testvéreit, hogy menjenek segíteni mamának fát díszíteni. Egy gyertyát vett a benzinkúton. Leguggolt és óvatosan meggyújtotta. A temetőben halvány csillagokként több gyertya is égett.

• Szia Mama. Megjöttem. Kicsit késtem, de itt vagyok. Boldog Karácsonyt!

Egyetlen könnycseppben benne van minden öröm és boldogság, ahogy ebben is. Igaza volt a nagy íróknak. Az ember addig él, amíg emlékeznek rá. Ő pedig emlékezett. Nem az eszével, az csalóka. A szívével. Az pedig tele volt szeretettel. A gyerekkori karácsonyok úgy ölelték át, mint egy meleg takaró. Megsimogatta a márványt, és kisétált a temetőből.

Ideje volt, hogy hazamenjen azokhoz, akik még éltek. Akikkel megosztja majd az elkövetkező napokat. Az életét.

A világ olyan amilyen. Viszont vannak napok, amikor valahogy közelebb lehet kerülni a szeretteinkhez. Ezek a napok ilyenek. A férfi ezen gondolkodott, miközben az üres utakon vezetett. A házak ablakában a fények színes angyalként mutatták, hol lobog az adventi gyertya, vagy fényfüzér. Ő pedig tudta, hogy mindegy milyen fényes, vagy gazdag valami, néha egy pici gyertya sokkal többet ér...ha mögötte valódi szeretet van. Ez sokszor nem könnyű, de próbálkozni lehet, sőt kell is. Legalább ilyenkor.

Mikor az utcákon csend van. Karácsony.