Hajnali összevissza

A boldogságról nem tudunk beszélni, azt megélni tudjuk.

Le kellett írnom, hogy megmaradjon a szavak ereje. Nem tudom miért ragadott magával ennyire ez a mondat, ami nem is így hangzott, csak bennem formálódott ilyen érzéssé. Persze sokszor hallottam már embereket köszönetet mondani, vagy olyanról áradozni amiről szeretnek beszélni, de az igazi boldogságot nem lehet szabályba önteni. Az belül van. Éppen ezért olyan nagy kincs.

Ilyenkor még üresek az utak, csak a köddel játszunk egy régi fogócskát. Én felkapcsolom a ködlámpát, ő pedig megszökik a fény elől. Persze amint lekapcsolok, azonnal megjelenik, és úgy borít be, mint a tenger hullámai. Szinte érzem a sós ízt a nyelvemen.

A gondolatok erdejében vannak ösvények amikre véletlenül tévedünk. Addig nem is léteznek, míg egyszer csak észre vesszük, hogy olyan helyeken járunk amiről nem is tudtunk. Aztán vannak, akik vissza fordulnak, mert …. talán nem is kíváncsiak az ismeretlenre, vagy csak nem szokták meg, hogy maguktól is barangolhatnak titkos csapásokon.

Ha felülről nézzük, az erdő áthatolhatatlan, lenyűgöző látvány. Tisztásokkal, patakokkal, ősi óriás fákkal, cserjésekkel. Akár a gondolataink. Vannak amik oly régen vannak velünk, hogy már a dédszüleink idejében gyökeret verhettek, és bennünk csak újabb évgyűrűk sorával bővültek. Az anyatejjel szívtuk magunkba, meghatározta milyenek lettünk, miben hiszünk, és azt is, hogy élünk a világban. Útjelző oszlopok ezek a gondolatok, mondhatnánk, hogy elvek, vagy hit, a név tulajdonképpen mindegy.

A szavak csak félig meddig alkalmasak arra, hogy leírjuk a gondolatainkat. Az érzéseinkre meg majdnem tökéletesen alkalmatlanok. Persze vannak alapszavak. Mint a szomorúság. Tüskés bokor a szívünkben, vagy komor fenyő. Kinek milyen formát ölt. De sokkal könnyebb beszélni róla, mint arról hogy valami jó...valahogy hitelesebb. Mert amikor jó, akkor vagy üvöltünk, mert különben szétrobbannánk a tűztől ami a szívünkben lobbant, vagy némán kuksolunk, hogy el ne fújjuk a lángot, ami gyertyaként lobog. Valamint van a harmadik, ami a legközelebb áll a boldogsághoz. Amikor csak létezünk, és az jó....

Te tudod mikor létezel csendben, boldogan? Persze vannak, amik lekötik az agyad. Videók, hangok, zene..szex. Sport. Siker. Öt perc csend. A wécén.

Szerintem mindenki fel tudna idézni legalább egy olyan emléket, amikor tényleg boldog volt, de elmondani nem tudta, csak belül létezett. Azt hiszem ezt keressük. Azt az érzést, amikor csak a szemünk ragyog. Sokan hajszolják is. Stimulálják. Vásárolnak. Fogyasztanak. Embereket, élményt, munkát, barátokat.

Egyre messzebb kerülnek. Lidérces messzi fény... A bölcsek azt mondják...nem a bölcsek semmit nem mondanak, mert az igazán bölcs ember inkább hallgat. Nem azért mert irigy, hanem azért mert bármit is mondana, csak szavakat ragadnánk ki belőle, amik nekünk tetszenek. Az meg mit sem ér. Így inkább hallgatnak. Csak a szemük ragyog. Egyszer láttam egy fotót egy idős férfiról, aki imára kulcsolt kézzel mellkasig egy folyóba merült, és belenézett a kamerába. A tekintete viszont...maga volt a huncut öröm, meg a béke. Azt hiszem tudom milyen. Megéltem párszor. Aztán hajszoltam. Elmaradtak azok a pillanatok, mert elsétáltam titkos ösvényeken, és teljesen eltévedtem. Idegen erdőkben járva kerestem mások boldogságát, és attól úgy éreztem, én is megtalálhatom. Annyi eszem nem volt, hogy esetleg, véletlenül, ezt nem távoli vidékeken kellene keresni, hanem jóval közelebb. A tüskebozót mögött. Az alvó sárkányok után. Egy mély barlangban. Amik nem is léteznek.

Újra bekapcsolom a ködlámpát, mert lassan inkább az az érzésem, hogy nem is egy aszfaltúton vezetek, hanem űrhajóban ülök, és csak a fények vesznek körül, mint a Star Warsban. Olyan korán van, hogy a kakasok, már az a kevés ami maradt a falvakban, átfordulnak a másik oldalukra, hogy dörmögős vartyogásukkal nyugalmat hozzanak a tyúkoknak. Mégis sokan vannak az utakon. Mennek a dolgukra, mintha az idő elvesztette volna a jelentőségét. A munka vette át a hatalmat. Amolyan modern rabszolgaság. A rohanó idő szolgái lettünk. Inkább nézünk néhány másodperces videókat, mint olvasunk egy novellát, regényt. Vagy egyszerűen csak csendben üldögéljünk, létezzünk. Majd mindenkire rá lehetne tetoválni, hogy: Ha egy nap 48 óra lenne, az is kevés lenne.." Pedig ezt is mi találtuk ki. Az időt. A világon semmi másnak nem számít. Csak nekünk. Koronát adtunk neki. De megint félre beszélek. Mintha nem tudnék egy irányba koncentrálni. Parkolni tudok. Futócipőben és futóruhában nézem a sötét járdát, amin el kellene indulnom. Valamikor évekkel ezelőtt, nem is lett volna kérdés, hogy kiszállok, és egy órán keresztül meg sem állok, csak néha rácsodálkozom a világra, hogy milyen csodás is tud lenni, miközben én szenvedek. Aztán ennek megörülök, és igazából nem is szenvedek csak kicsit. Aztán a kettő valahogy összekapcsolódott, hogy szenvedve vagyok boldog, vagy boldogan szenvedek, nagyon nem mindegy. Persze ez nem igaz. A futás volt akkor a lényeg, meg a természet. Nem kellett volna abbahagyni. Megpillantok egy sétáló alakot. Elkedvetlenedek. Kora reggel nem szokás sétálgatni egyedül. Futni szoktak, meg kutyát sétáltatni. Vagyis a kutya sétál, rohan, kalandozik, a gazda meg csak ott van. Amolyan biodíszletnek. Erőt veszek magamon, és kiszállnék a kocsiból, amikor a nyíló ajtónak ront Fifike. A maga kis negyven kilogrammos játszaniszeretnékveledkicsitdurvánhalehet lelkesedésével. A gazdi sétáltatóból reggeli sprintelővé avanzsálódik. Igyekszik leszedni a kutyát rólam. Mikor nagy nehezen előkotorja a pórázt, kiabálni kezd velem. Hogy ne ijesztgessem a kutyát, meg biztos én csináltam valamit, mert nem ilyen szokott lenni. Nézek a szemébe, amiben jogos harag lobban fel.

A kutya a mindene. Ezzel tartja távol a rossz dolgokat. A kutya ösztönösen boldog. Ezen függenek ők. Nem mindenki...de a többség szeretetprotézisnek tartja a jószágot. Azok meg belerokkannak lelkileg az emberi hülyeségbe. Én meg maradok a kocsiban, a kedvem mára is elment az egésztől. Indítok, és hazáig a ködlámpát sem kapcsolom fel. Majd csinálok egy bőséges reggelit inkább. Annak legalább van értelme.

Szóval a boldogságról nehéz beszélni. Mert miközben felkeltem hajnalban, elmélkedtem, bosszankodtam, és mindennapos ellenségeimmel a gazditulajdonos kutyákkal is találkoztam, azért a gondolatok csendjében mégis voltak percek amikor úgy éreztem, hogy most jó. A sötétség. Az út. Vezetni. A fények. Aztán hazaérni. De ezt nem lehet szavakba foglalni. Észre venni viszont szükséges. Nem jön magától. Meg kell tanulni. Össze kell kapni magad, meg a hátizsákod ott a messzeségek erdejében, mások életében, boldogságában, és elindulni hazafelé. Önmagadhoz. A tapasztalatokkal együtt. Mások erdejére vigyázni. Tisztelni. Hosszú zarándoklat lesz barátom. De megéri. Hidd el, megéri.