Sáros cipővel..

Az ajtófélfának támaszkodva nézte a gyerekeket. A háta mögött lévő bejárati ajtó résnyire nyitva volt. A kinti hideg mintha nem is létezett volna. A zene ott táncolt körülötte, és ő a fiatalok tekintetét figyelte. A mosolyt az arcukon, a félszeg félrenézéseket. A bizonytalan mozdulatokat. A visszafogott erőt, a kialakuló tartást, és a rezzenetlen összpontosítást. Szépnek látta őket. Olyan húrok pendültek benne, amelyek létezését már el is felejtette. Múltjának szilánkjai összeolvadtak a jelennel.

Egy messzi időben ugyanígy állt az ajtóban. Akkor még könnyű volt a teste, és szerencsére semmit sem sejtett a jövőből, csak az érzés feszítette, hogy valamiben jó. Látta maga előtt a színpadot, amin a felette lévő évfolyamból állók töltöttek meg élettel. Középen Gábor ült éppen egy díszletként felhozott wécécsészén. Istent játszott. Az angyalok, a fiúk az osztályban körbevették. Dicsérték munkájáért. Jót kuncogott akkor.

A világ mindig görbe tükröt mutat az ifjak tettein keresztül. Csak sokszor utálunk belenézni. Sokszor pedig irigykedünk. Elfelejtjük milyen volt. Hinni.

Valaki kinyitotta mögötte a bejárati ajtót, és a huzat visszazökkentette a valóságba. A srácok éppen a beállással bajlódtak, de jókedvüket nem vette el. Egyelőre örülnek, hogy majdnem jó amit csinálnak. A férfi szerint ennél nem kell, hogy tökéletesebb legyen. Aztán megakadt a szeme az egyik páron. A fiú mosolyán. Ahogy a lányra néz. A szíve elszorult egy pillanatra. No nem holmi komor emlék, vagy tragédia felhőzte gondolatait. A tisztasága. A gondtalan csodálata. A szépség igézete. A jelen pillanata.

Emlékezett.

Egy sosem volt pillanatra. A hangulatra a padok között, ahol az osztály halkan susogott, és ő kicsit remegett is az izgatottságtól. Gyermek volt még fiatal felnőttek között. Érezte ezt. Termete, hangja izgatott kismadár csupán. Fiúcska. A csengő hangja zárja a teremajtót. Bejönnek a lányok. Ő pedig félszegen lopva csodálta egyiküket. Aki rámosolygott. Nem messze tőle ült le. Hosszú szőkésbarna haja derékig érő korona. Nagyot nyelt...és elmenekült abba a világba, ahol a valóság szereplői éltek, de az ő képzeletének meséiben.

Tudatosan zárta el az emléket magában. Ez most itt nem róla szól. Az a gyermek a háttérben üldögél lelkében, és még mindig meséket talál ki, olvas, alkot, mesél. A világ azóta kitárult, bővült, színesedett. Csak....

A zene mentette meg, hogy visszaessen az emlékeibe. Nem volt nehéz jelen lennie. A színes forgatag, ahogy a fiatalok táncoltak, magával ragadta őt is. Hiszen mindegyiküket ismerte. Gyakorlatilag előtte nőttek fel. Emlékezett még milyen szeleburdiak, ifjak voltak még, mikor először a szemükbe nézett. Tele voltak valami furcsa izgatottsággal. Gyerekek voltak még. Most is kicsit azok, bár ahogy a fiatal felnőttek, már alakulnak. Ott van a tekintetükben. Némi keménység. Valami irónia. Csibészség. Vidámság. Fájdalom. Már túl vannak az első igazi csalódásokon. Megküzdöttek velük, és hiszik, hogy képesek valami jót, valami igazit alkotni.

Közben egymás kezét fogva táncolnak. Néhányan csak félig vannak jelen. Még nem ismerik a lépéseket. Nem számít.

Szépek. Elragadták az érzelmei a férfit. Mindenkivel kapcsolatban volt egy emléke, volt mire rátalálnia. Boldog volt helyettük, velük. Az sem zavarta, hogy ahogy harminc évvel ezelőtt, most is csak kívülről nézi ezt.

Gyerekként nehezen értette meg. Tartozni szeretett volna valakikhez. Bármi áron. Aztán megtalálta. A lázadásban. Persze szigorúan szabályok között. A saját szabályai alapján. De be kellett látnia, hogy ezzel mindenki megküzd. Aztán lesznek barátaik, vagy nem. Kinek mi jut.

Gondolataiból a zene elhallgatása zökkentette ki. A fiatalok vidáman beszélgetve, nevetgélve, hülyéskedve készülődtek haza. A férfi úgy döntött, hogy ideje mennie. Még egyszer utoljára magába szívta az élményt, és teli szívvel indult haza.

Az épületen kívül a hűvös szél megtépte kicsit, de nem vette komolyan, hiszen az autója alig pár lépésnyire állt. Indított, majd fázósan bekapcsolta a fűtést. Pár perc, és a meleg feloldotta a percnyi sokkot. Hazafelé megállt egy főút melletti boltban bevásárolni. Csak amik szükségesek, emlékeztette magát. Az egyenlege siralmas állapotban volt. A kosárban lévő dolgok halma egyre növekedett, és a kedve egyre borúsabbá vált. Ekkor köszöntek rá. Pár szó volt csupán, de emlékeztette őt, hogy nem a pénz az érték. Hanem amik nem láthatóak. Kipakolt néhány dolgot, és fizetett.

Hazafelé az úton végig a tánc járt a fejében. A fiatalok. A párok. A közösségük. A különbségeik. Az autó mellett sárga és fehér fényfoltok táncoltak, az utcai lámpáktól. Az aszfalt csillogott az eső érintésétől. Ő pedig megint utazott. Sosem volt emlékekben.

A városi művelődési központ ragyogott a világosságtól. Emberi nevetés zaja töltötte meg. A szülők, barátok, hozzátartozók egymást átölelve fotózkodtak. A nagymenőknek polaroid gépeik voltak. Az osztálytársai mintha elpárologtak volna. A tömeg előtte hullámzott. Ő pedig üldögélt a lépcső tetején. Öltönyben. Valami szorította a mellkasát. Néhány perc. Nyugtatta magát. Csak ennyi a szünet a fellépés, és a tűzés között.

Bement az öltözőbe, és meghúzta az ünnepség utánra tartogatott likőrös üveget. A görcs nem múlt el. A többiek felnőttek. Csak ő maradt gyerek. Vékony kismadár. Nem több. Megmondták neki. Pedig tudta magáról. Még inni sem tudott igazán.

A körforgalomba érve újra jelen volt. Figyelni kellett az útra. Az emléken merengett. Olyan régóta benne van. Most más szemmel látja. Már nem fáj, mert akkor is csak ő drámázta túl. Ahelyett, hogy élt volna fiatalságával, máshol szeretett volna lenni, más szeretett volna lenni. Csak nem önmaga. De a bőréből senki nem tud kibújni. Maximum félni, hogy örökre így marad. Most már tudja, hogy nem. Most már nem gyerek. Visszamenne az időben, hogy magához ölelje a gyereket. A dacos tinédzsert. Akiben senki nem hitt. Legfőképpen önmaga sem.

Az utolsó pár kilométer a hazaúton már csak néhány emlékfoszlány felidézésével telt. Leparkolt a ház előtt, és egy percig nézte a sötét utcát. A közvilágítás megint nem működött, az eget felhők takarták el. Elmosolyodott, majd majdnem orra esett egy kőben ami kifordult a talpa alól. A bejárati ajtón majd egy percig szöszmötölt mire rádöbbent, hogy fordítva próbálta a kulcsot betenni. Viccesen megrótta magát.

Tutajos te ökör... pedig nem volt Tutajos. Teljesen más neve volt, de olvasmányai szereplői olyan valóságosak voltak számára, mint másnak a szomszédai. Na persze ezt nem hangoztatta. Nincs szüksége arra, hogy ujjal mutogassanak a fura bácsira, akinek képzelt barátai vannak. Nem is kevesen.

A kulcs elfordult a zárban. Belépett, felkapcsolta a villanyt. A szatyrot maga mellé tette, a táskáját a kisszekrényre, az autóstáskát a fogasra, a kabátját a táska mellé, majd fújt egyet. Itthon van. Ekkor vette észre, hogy sáros a cipője. Elegánsan volt öltözve. Kínosan ügyelt rá, hogy ne legyen piszkos. Ünneplő lábbelijét sárkorona övezte. Először bosszankodni kezdett. Aztán rájött, hogy ez semmivel sem másabb, mint az élete. Mert nincs olyan, hogy valakinek ne legyen piszkos a cipője. Ha pedig igen, akkor sokkal szegényebb az élete, mint gondolná.