A Csonka

Liget mesék

Nyugodtan foglalj helyet kedves barátom! Igen, ott az ablak melletti fotel pont jó lesz. Addig én felteszek egy kancsó teát. -

Mosolyogva nézem vendégemet, aki láthatóan kicsit feszélyezett. Igazából nem ismerjük egymást, csak felületesen. Egyszer felajánlottam neki, hogy ha erre jár, akkor nyugodtan nézzen be hozzám. Ez jó pár éve volt. Nekem is hirtelen jött, amikor felhívott, de szerintem őt magát is meglepte ezzel a lépésével.

Mivel erre nagyon kevesen járnak, volt időm felkészülni az érkezéséig. Kalapos barátom elnyújtózott a konyha mécseslángjában, Csatak pedig elhelyezkedett az ágy alatt, amit amúgy igen szeretett. A villanykapcsolóhoz léptem, amin a zárvány rúna helyezkedik el. Óvatosan végigsimítottam a felszínén, és kis házacskám pontosan olyan lett, mint bármelyik erdei ház a sok millióból. Ekkor állt meg a szürke kocsi a házam előtt, és szállt ki belőle az ismerősöm.

Régen nem találkoztunk. Rajta öltöny, drága cipő, csillogó óra, rajtam kinyúlt kötött pulóver, és kopott farmer...egy másik világ, mégis felderült az arca mikor meglátott. Behívtam hát, hiszen igen kíváncsi voltam jövetelének okára. Azon sem lepődtem meg, hogy a kapu rozsdafoltjaiban csillanó szempárok aggódva pislogtak mikor átlépett a küszöbön.

Biztos voltam benne, hogy rákapaszkodott valami. Valami, amit nem látott, csak érzett. Az én kis barátaim megérezték, de mivel be tudott jönni a kapun, úgy gondoltam, hogy annyira nem tartják veszélyesnek hogy megakadályozzák ittlétét. Bíztak bennem. Ezért elmosolyodtam, és beljebb invitáltam.

Láttam rajta hogy meglepődik. Nos igen, a házacskám a mai világban nem egy palota. Apró udvara egy szerszámost, és egy garázst rejt, valamint egy látszólag elhanyagolt kertecskét. A ház sem nagy. Van benne nappali, konyha, hálószoba és fürdő. Persze nem ez a lényeg. Az átlag ember számára láthatatlan dolgok teszik igazán otthonná. Persze erről mélyen hallgatok.

Vendégem hangja zökkent ki gondolataimból.

• Tudod, nagyon régen találkoztunk. Igazából tényleg pont erre jártam, és valahonnan jött az ötlet, hogy miért is ne próbálkozhatnék meg azzal, hogy felhívlak. Én lepődtem meg a legjobban, mikor mondtad, hogy akár azonnal is jöhetek.

Eközben én elkészítettem a teát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve raktam bele egy kis erdei erdei csillagvirág port is. Jó hatással van a hangulatra, másrészt kellemetlen perceket okoz az emberekre akaszkodó apró deahoknak. Ők olyanok mint a kullancs, csak makacsabbak. Bárhol megtalálják az embert, és ráugranak. Árnyékból lévő fogaikat belemélyesztik az ember lelkébe, és szépen elkezdik elszívni a jó érzéseket. Mivel általában láthatatlanok, jelenlétüket csak egy koszos folt a ruhán, vagy egy fekete koromnyom a bőrön jelzi, ami akár valóban ilyen kosz is lehet. Addig ott maradnak, amíg a folt el nem tűnik. Fürdéssel, vagy mosással. Persze még sokféleképpen meg lehet tőlük szabadulni, de azért kellemetlen alakok.

• Semmi gond.- feleltem. - A lényeg, hogy itt vagy, és találkozhatunk. - eközben felszolgáltam a teát, és kényelmesen letelepedtem napszimbólumos karosszékembe. Biztatóan néztem rá, ő pedig jó sok cukrot rakott a teájába, mielőtt megkóstolta volna.

• Én így szeretem . -védekezett, persze teljesen feleslegesen, nem ítéltem még el senkit az ízléséért.

Ezután ártatlan témák következtek. Az időjárásról, munkáról, karrierről. Hagytam kibontakozni, és eközben lényem egy részét különválasztottam, és engedtem szabadon kószálni az elejtett mondatok, képtöredékek között. Ez egy igen hatékony módszer, hogy valóban felfedezzem miért is jött váratlan látogatóm. Az emberek sokszor nem tudják mikor miért döntenek úgy ahogy, látszólag apró mindennapos pillanatokban. Véletlennek, sorsnak, Istennek tulajdonítják az utat, pedig ennél jóval ésszerűbb magyarázat is létezik. Mindenki törekszik az általános boldog nyugalomra. Van akinek ehhez ki kell ugrania egy repülőből, van akinek meg kell innia egy pohár bort, van aki csak egy jó csendes séta után érzi ezt. Ebben viszont akadályoznak a minket körülvevő deahok. Rosszabb esetben a deahok vezetői a deahmonok. Ők az árnyékból születtek, egy olyan világban aminek a nevét leírni sem szabad, nehogy kaput nyissanak ide. Sajnos világainkat összekapcsolhatja az igazán intenzív érzelmek energiája. A legkedvesebb számukra a gyász, hiszen az sokáig, és mélyen marcangolja a lelket, és az így kialakult fájdalomhíd elég ideig kitart, hogy legalább egy vagy két deah átjöjjön, és degeszre zabálja magát.

Szóval hagytam, hagy beszéljen. Ha az ember a mondanivalóra koncentrál akkor semmit nem vesz észre. Viszont ha elég ügyes vagy, és hagyod, hogy a szavak elárasszanak, és ügyesen kérdezel, figyelsz, akkor előbb utóbb észreveszed, hogy bizonyos szavak, mondatok látszólag összefüggéstelen halmaza egy szép hálóvá szövődik, és a valódi jelentés is kibontakozik. Ahogy most is. Nem fárasztok senki a teljes szöveggel, mert a lényeg, elhangzott. Másfél óra teázás során, valahogy így:

• Valaki segítsen.....nem bírom tovább....úgy érzem meghaltam belül.....minden nyomaszt....nem tudok örülni semminek sem.....a gyerekeimnek sem.....úgy érzem nem szeretem a feleségem.....a szüleim nyomasztanak.....és bármit teszek, nem változik semmi, csak egyre szomorúbb leszek....gonosznak érzem magam....és üresnek.....véget kell vetni ennek....minden áron...

Koncentráltam erősen, de a tea nem irritált semmiféle deahot, és ahogy pillantásom Csatakra a vahurra vándorolt, ő békésen pihent az ágy alatt, pedig ha valami igazán bántó lett volna a házban akkor már szétszedte volna a fél szobát. Ez elgondolkodtatott. A kaputündérek jelezték, hogy valami gond van, és bízok bennük. Jómagam is érzem, hogy valami nem kerek. Az én dolgom, hogy rendet tartsak a világban, ahogy rajtam kívül még jó páran, mindenki a maga eszközeivel. Persze a másik oldal is tevékenykedik.

Ahogy ez eszembe jutott, megvilágosodtam. Elnézést kértem a vendégemtől, és kimentem a fürdőszobába. A tükör előtt elsuttogtam a wizok hívószavát, és meg is jelentek az apró varázslények. Gyorsan megbeszéltem velük, mit kérek tőlük, ők pedig villámgyorsan cselekedtek. Szerencsére nincs szükségük se ajtóra, se ablakra, hogy a szobák között közlekedjenek. Egyik tenyeremre éjtintával különös ábrát festettek, ami önmagába kanyarodó tüskés bozótra hasonlított, a másikra pedig fehér hajnaltintával egy Ficánka rúnája került. Az egész nem tartott tovább egy percnél sem. Visszamentem a szobába, és folytattuk a beszélgetést.

Alig telt el két óra, láttam hogy már mocorog, és elébe mentem a dolgoknak.

• Remélem nem haragszol, de nemsokára el kell mennem itthonról, van egy kis dolgom a szomszédságban. Nagyon örülök hogy eljöttél. -

Mosolyodtam el magam, és ő is vissza mosolygott. Látszott rajta, hogy egy kicsit jobb a lelke, mert szabadon beszélhetett, de azért sok minden nem változott. Kikísértem az kapun, és búcsúzásképpen átöleltem. Ezen meglepődött, először nem is viszonozta, de mikor a bal tenyerem a gerincére szorítottam, és életre hívtam az éjrúnát, megrázkódott, és erősen vissza ölelt. Eközben úgy éreztem leszakad a kezem a belé áramló sötét haragvó entitástól. A másik tenyerem is kinyitottam, vendégemet eközben rázta a hangtalan sírás, és folyamatosan bocsánatot kért. Volt időm megszólítani a hajnalrúnát is. A Ficánka nyomban beleolvadt a lelkébe. Ezzel egy időben jó kedve lett. Hálásan megropogtatott még egy kicsit, és beült a kocsiba, majd hosszan integetve kitolatott az utcából.

Én is integettem. Eközben éjrúnás tenyerem úgy égett, mintha folyékony lávába nyúltam volna. Mikor meggyőződtem róla, hogy senki sincs a közelben hirtelen kinyitottam eddig ökölbe zárt balom, és kitaszítottam magamból a deahmont. Igen. Ekkor már tudtam hogy az. Csak azért nem tartották veszélyesnek hű őrzőim, mert mélyen elbújt a vendégemben. Egy Csonka. Az egyik leggyakoribb fenevad. Emberről emberre jár, és kiszív minden jókedvet, minden szépet, és tele rakja elkeseredéssel, szomorúsággal, tépelődéssel a lelket, amik őt táplálják. Ez itt előttem már régen járhatja az útját, mert lassan alakot öltve jóval fölém magasodik. Óriási árnyként eltakarja az egész utat, és árnyékból szőtt pofája rám üvölt. Nyugodt maradok, hiszen nem véletlenül hoztam ki ide az utcára. Felismer engem, mármint hogy mi vagyok, ez pedig még dühösebbé teszi. Aztán nem marad ideje tombolni, mert sárga szempárok villannak a kerítés mellett, a bokrok tövében. Haragja elpárolog. Most már az életét félti. Arcomon ádáz vigyor jelenik meg. A Kapuőrzők megérkeztek. Mivel ez a deahmon már régóta bújkál előlük, igen dühösek. Rávetik magukat, és így tüntetik el, mintha sosem lett volna. Ezután némelyikük hozzám dörgölőzik, és halkan, elégedetten dorombol. Lehajolok és megsimogatom evilági alakjukat, amit érinteni tudok. Kóbor cicák. Mindig éberek. Legyőzhetetlenek. Hálám jeléül homlokomhoz érintem a kezem, és hajnalrúnát rajzolok a levegőbe. Szellemtestük biccent felém, majd eltűnnek az erdőben, és a kerítések mögött.

Én kicsit fáradtan visszasétálok a házba. Aranykulcsom elfordítom, és életre kel az otthonom. Leülök a kandalló elé, és megköszönöm Kalaposnak, hogy hozott egy jó erős Éjteát nekem. Csatak a vahur az ölembe teszi a fejét, hogy vakargassam egy kicsit. Elmosolyodom.

Ha tudnák az emberek, hogy mennyi varázslat van egy ölelésben...szerencsére nem tudják.

Sejtik.

De az más.

A Ficánka pedig segít egy picit, hogy valami újat csináljon kedves vendégem az életével. Mondjuk, életmódot váltson. Kettesben elmenjen pihenni a feleségével. A lényeg, hogy csináljon valamit. A Ficánka addig nem nyugszik amíg valódi változás be nem következik.

Ez az én varázslatom. Utána visszatér hozzám, hogy segítsen máson. Meg hogy ő is pihenjen egy kicsit.